KÉRDÉSEK / VÁLASZOK | Rakonczay Gábor Guinness díjas magyar hajós hivatalos honlapja

Rakonczay Gábor Guinness díjas magyar hajós hivatalos honlapja

KÉRDÉSEK / VÁLASZOK

DSC06289

RIPORT RAKONCZAY GÁBORRAL, a 2012-es transzatlanti kenuzás és a tervezett 2015-ös óceán átevező verseny kapcsán. 2013. Február

Magyarországon ez egy igen kevesek által próbált extrém sport, hány magyar óceáni evezős van?

Világszinten is csak 334 evezős átkelés történt, ami 1896 óta nem egy tömegsportra jellemző számadat, ami sajnos ezt növeli, hogy emellett volt 197 sikertelen próbálkozás is.
Magyarként 2001.-ben Hajdú István a brit Simon Walpole-al 58 napos idővel kelt át Tenerife és Barbados között az Atlanti-óceánon, az UniS Voyager nevű, angol evezős hajóval. Ezzel a 36 induló egységből a 12. előkelő helyezést érték el a Ward Evans páros óceán átevező versenyen.
2007.-ben Rakonczay Viktória és én eveztük át együtt az óceánt első magyar párosként, a saját tervezésű és építésű Tűzhangya nevű hajónkkal, Gran Canaria és Antigua között. Vegyes párosként rekordot döntve 51 nap alatt, ami ezen a távon 4 órával maradt el az abszolút páros rekordtól.
És akkor itt magyar tekintetben ki is fújt a lista, ami az óceánátevezést illeti.
Ugyanakkor még komoly rálátása van erre a sportra Rakonczay Miklósnak és Vasvári Jánosnak, akikkel egy elképesztő menetet diktálva 9 nap alatt hárman eveztünk le 2007 decemberében Portugáliából a Kanári szigetcsoporthoz. Az 1000 km-es út alatt a marokkói partoktól átlagosan 200-250 km-er távolságra voltunk, amit én már nyílt óceánnak nevezek, hiszen főleg a téli időszak miatt a körülmények abszolút nyílt víziek.
Emellett van még pár magyar, akik a partoktól látótávolságon belül, pár km-es távolságra eltávolodtak. Ám az óceán 200 km távolságról kezdi megmutatni azt az arcát, ahol lehet óceáni evezésről beszélni.

A kenus út mennyire különbözik az evezéstől?

Az út szóló volta és az anyagi háttere miatt teljesen, ugyanakkor mindkettőnél a navigáció, a szívósság, a célratörő problémamegoldó gondolkodás és a végsőkig küzdeni akarás hasonlóan fontos. A hajó meghajtása természetesen eltérő, ám fele annyira sem mint a síkvízi evezésnél. Az óceáni evezésnél talán pont a meghajtás módja a legkisebb különbség.

Melyik a könnyebb vagy éppen mi a legnagyobb különbség a csapattal véghezvitt hajózásnál és az egyedüli útnál?

Alapjában más többedmagunkkal vagy teljesen egyedül hajózni. Mindkettőnek megvan a maga szépsége és bizony a nehézsége is. Csapatban, mindig totálisan meg kell bíznunk a másikban. Ha például éjjel viharban ezer mérföldre a legközelebbi szárazföldtől, mi a kabinban próbálunk két órát aludni, biztosnak kell lennünk abban, hogy a másik nem borítja fel a hajót. Ez egy tipikusan olyan helyzet, ahol a nem megfelelő társsal vagy tárakkal hajózva, sokszorosan kimerítőbb a hajózás, mint akár teljesen egyedül. Viszont csakis a velünk tartó társsal tudjuk megosztani az óceán fantasztikus atmoszféráját és élményeit.
Egyedül már más a helyzet, sose kell más miatt aggódnunk, sose kell másnak megfelelnünk, vagy épp mást tolerálnunk. Tudjuk, ha mi megteszünk mindent, amit a helyzet megkövetel, akkor ott nem lehet hiba. Így szólván sokszorosan egyszerűbb a helyzet. Az egyedüli személy akit el kell viselnünk az csakis saját magunk, ami odakinn a nyílt vízen igencsak fel tudja adni a leckét egy magát még nem tökéletesen ismerő egyénnek. Az átélt élményeket megosztani a parton maradt szeretteinkkel csak egy fokig lehet, ám a nagyja bennünk marad, amit vagy áttudunk adni személyünk által vagy meg se akarjuk próbálni…

A szóló vagy egyedüli út nehézsége, a felelősség. Hiszen bármilyen helyzet adódik az illető csakis saját tudására, tapasztalatára és probléma megoldó képességére számíthat. A normális hétköznapokban ez egy nem lemodellezhető helyzet, hiszen problémáink megoldásának nagy részét a barátoktól az orvosokig, valaki mindig tudja segíteni. Csapattal hajózva, is bizonyos szintig szétoszlik a teher. Ezzel szemben gyedül lenni minden körülmények közepette, igen megterhelő nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan is, a felelősség miatt. Viszont én épp itt látom a legnagyobb fejlődési lehetőséget a dologban. A felelősség csak a mi vállunkat nyomja, igaz hihetetlen erővel, ám itt nincs meg az az illúzió, hogy bármilyen hibáért mást tarthassunk felelősnek, az ember itt tudja és megéli, hogy mindenért ami velünk történik csakis mi magunk, kizárólag egy személyben vagyunk felelősek. Ha valamit meg kell oldani és jó választ adunk a kihívásra, akkor az eredményből jövő energia és elismerés csak minket illet, ám ha hibázunk akkor az óceán kegyetlenül szembesít gyengeségünkkel is.

Mit tanít meg az óceán a hajósnak?

Először egy általános tényt: mégpedig, hogy az óceán hatalmas és időtlen. Az óceánt sosem lehet legyőzni, ott az ember mindig csak vendégségben van, és amíg ezt érzi az ember és alázattal, tudással, kitartással hajózik, addig nagy baj nem lehet, sőt  még átevezni is átlehet a nagy vízen. A hozzáállás és a tudás azonban kulcsfontosságú.
Az óceán végtelen tere és irdatlan ereje, a hajósban pár hét alatt helyre teszi, hogy mekkora teret is foglal el ő valójában a létből és bizony vannak nála sokkal nagyobb és végtelenül ősibb energiák is.
Az óceán folyamatosan levizsgáztatja az egyént a legkülönbözőbb és legszélsőségesebb helyzetek által, ahol rendszerint egy adott feladatnak, csak egy jó megoldása létezik és az időszegmens amíg sikeresen megoldhatjuk a feladatot, rendszerint rövid és véges. Egy-egy kritikus helyzetben, ha jól döntünk és cselekszünk, akkor életben maradunk, ám ha tétovázunk, lassúak vagyunk, vagy épp hibázunk, az óceán döntésünk következményének teljes súlyával szembesít bennünket.

Változik e a hajós az út alatt, mennyire és persze milyen irányba?

Kis hajóval kéthónapnyi folyamatos hajózás igencsak kihat a személyiségre. Személyes véleményem, hogy bárki is követ el hasonlót az igencsak meg fog változni, függetlenül az iskolázottságától, az anyagi hátterétől, vagy épp a kezdeti indíttatásától.
Az óceán egy kegyetlenül őszinte tükröt tart elénk, ahol meglátjuk mindazt, ami mi magunk vagyunk. Egy nyílt vízen eltöltött viharos nap, rendszerint helyre teszi az egyén egóját. Ugyanakkor a számos új helyzet éles szituációban történő megoldása, egy kivételesen céltudatos edzettséget biztosít.

Mi a legnagyobb kihívás egy efféle expedíció alatt?

Egy ilyen expedíció a fizikai és technikai felkészültség mellett, elsősorban mentális felkészültséget igényel. Az egyedüllét és a civilizáció hiányának leküzdése, igen komoly kihívás egy ilyen hosszú expedíción.

Az alvás mint olyan, létezik e egy ilyen expedíción?

A szó klasszikus értelmében nem. Ugyanakkor, hogy le tudjuk adni a napi megfelelő teljesítményt és mindig jó döntést hozzunk, aludni bizony kell. Rendszerint a napi 4-6 óra közötti időt célszerű pihenéssel tölteni, amit az aktuális időjárástól függően 2-3 részletben szoktam megvalósítani. Vitorláson ilyenkor az autopilot tartja a hajót irányban és menetben, evezős hajón viszont már igen más a helyzet, hiszen az alvásidőben sodródó hajó eközben amellett, hogy métereket liftezik fel és le, minden a hajó előtt és alatt megtörő hullámtól erőteljesen megdől szél alá, majd vissza. Az embernek szabályosan ki kell ékelnie magát, hogy össze ne törje magát az intenzíven mozgó hajó belsejében. Természetesen ilyen körülmények között teljesen nem tud kikapcsolni a szervezet és mondhatni az ember fél szeme mindig nyitva van. Ugrásra készen, hiszen bármikor adódhat egy nem várt helyzet, ahol ismét le kell adni a száz százalékos energiát.
Hajóútvonalban a húszperces alapszabályt célszerű követni, vagyis sose szabad húsz percnél egyszerre többet tartózkodni a kabinban a legutóbbi körülnézés óta. Jellemzően ez az idő az, ami alatt veszélyesen közel kerülhet egy a horizonton feltűnő teherhajó, de még elkerülhető a baj.
Egy mondattal kifejezve, regenerálódni elengedhetetlen, ám klasszikus 6-8 órás mély alvás csak a parton képzelhető el.

Hogyan történik a navigálás?

A navigáció elsődlegesen az áramlás és széltérkép alapján megszerkesztett útvonalat követi egy GPS Chartplotteren. Ugyanakkor a fedélzeten találhatóak papír térképek és hagyományos navigációs eszközök is.

Mi biztosítja a hajón a szükséges energiát?

Az energia ellátást napelem biztosítja, ami egy töltésszabályzón keresztül tölti fel a zselés akkumulátort, ami így folyamatosan ellátja energiával a hajó fogyasztóit.

Hogyan történik a kommunikáció az út alatt?

Műholdas telefonon keresztül, (Iridium és/vagy Inmarsat).

A nyílt vízen mi napi időbeosztás és mennyit kell evezni egy nap?

A terv rendszerint, hogy az egész út alatt naponta 14 és 16 óra közötti időt evezéssel töltsek és így mindenkép a tervezett időn belül sikerüljön az átkelés. Alvás napi 4-6 óra közötti idő, több részletben. És a fennmaradó idő az étkezésre, navigálásra, vízkészítésre, tisztálkodásra, stb.-re megy el. Ugyanakkor ez egy terv, ám az óceán arról híres, hogy mindig felülírja az eltervezett dolgokat, tehát ha a leggyorsabban akarok haladni, akkor maximálisan igazodnom kell az éppen aktuális időjáráshoz, vagyis minél erősebb az idő annál többet kell evezni, amivel meglehetősen javítható az átlagsebesség.

Mennyire veszélyes egy óceánátevezés?

Ha a hajó jól össze van rakva és a hajós megfelelően fel van készülve; ha higgadt, gyors, precíz, problémamegoldó gondolkodással állunk azokhoz a feladatokhoz, aminek a nagy részét a természet adja fel, akkor a veszély -mint olyan- meglehetősen minimalizálható.
Ami miatt mégis felelősségteljesen kell meghozni minden döntést, az abból a lényegi különbségből származik, hogy a „szárazföldön” baj esetén hamar jön a segítség (egy baleset után gyorsan kapunk ellátást). Az ennyire extrém, offshore sportnál ugyanez az idő leginkább napokban mérhető. Emiatt a legapróbb napi rutin feladatokat is komolyan kell venni, mert a külső segítség hiánya miatt egy-egy apró dolog „elrontása” is végzetes lehet.

Ezen az útvonalon milyen mély az óceán?

Általában 3000-5000 méter között váltakozik a vízmélység.

Mi lehet enni egy ilyen hosszú út alatt?

Nagy energiatartalmú, hűtést nem igénylő és kis helyet foglaló készételeket, energiaszeleteket, táplálék kiegészítőket, vitaminokat, csokoládét, stb…

Hogyan lehet ivóvízhez jutni az óceánon?

Egy speciális kézi víztisztítóval, más néven sóevővel, ami eltávolítja az átszűrt/átpumpált vízből a sót, és az így ihatóvá válik. Naponta 30-40 perc között kell kézzel működtetni a víztisztítót, hogy megfelelő mennyiségű ivóvízhez jussak a nyílt vízen.

Zene hallgatás?

Igen, pozitív, inspiráló és energikus számok.

Amit odakinn megél az ember az egy igen speciális tudás. Mennyire lehet ezt a normális hétköznapokban hasznosítani?

Az egyik legnagyobb haszna egy ilyen útnak, hogy mivel az ember hosszú időre teljesen kiszakad a civilizációs világunkból, ezért mikor hazatér totálisan friss szemmel, úgyszólván kívülről tud ránézni a világra és benne saját magára. Sok előtte fontosnak hitt, ám lényegtelen dolog veszíti el örökre az értelmét, míg a valódi értékek a megfelelő helyükre kerülnek.
Emellett az expedíció jellegéből fakadóan, az ember megtanul küzdeni a végsőkig. Szélsőséges és kritikus helyzetekben kell folyamatosan tesztelnie gondolkodását, melyet a tettekben is követni kell. Ez egy brutális megmérettetés, ahol megtanulhatjuk, hogy a gondolataink és a tetteink határoznak meg minket és a körülöttünk levő világot is.

Hogyan lehet ezt a tudást továbbadni?

A hajózás technikai tudását nyílt vízi gyakorlattal, – viszont ez a kisebbik szegmens. Magát a gondolkodásmódot meglehet és meg is kell mutatni, hogy az arra nyitott emberek sokkal erősebben kezükbe tudják venni a saját életüket. Ha röviden össze kell foglalni, akkor ez a célmegvalósításról, a végsőkig való küzdésről, az életünk értékének rendkívüli fontosságáról szól… Ezek továbbadására remek lehetőség egy könyv, vagy egy személyes találkozó egy előadáson. Szabad időmben sok időt fordítok arra, hogy a vízen megszerzett tudásomat továbbadjam a fiataloknak, emiatt rendszeresen tartok előadásokat főiskolákon és egyetemeken.

Az Átkelés a végtelenen című könyvről van szó!?

Igen, ez az a könyv, amiben sok minden mellett, megpróbáltam belesűríteni mindazt, ami akár egy elsőre teljesen lehetetlen cél megvalósításához szükséges. De részletesen foglalkozok a cél elérésének árával és annak sorsunkra való hatásával is.

És előadáson hol lehet látni, hallani?  Egyáltalán hány emberről beszélünk ilyenkor?

Céges felső vezetői képzésektől, egészen az oktatási intézmények hallgatóiig. Itthon a skála igen széles, 10 és 3000 fő közötti rendezvényeken szoktam előadni. Eddig 5 országban több mint 25 000 embernek tartottam motivációról és célmegvalósításról előadást vagy tréninget.

Mit gondol az óceánok környezetvédelméről? Így mint aki a saját szemével láthatta mi is van ma az óceánon?

Kimondottan fontosnak tartom a környezetünk és az élővilág megóvását, ezért is működök együtt a világ legnagyobb civil természetvédelmi szervezetével, a WWF –el. Ám ezen a téren én meglehetősen optimista vagyok, hiszen az emberek igen gyorsan tudnak változtatni az életvitelükön, ha jól informáltak és meglátják a tényeket. Ugyanakkor, úgy gondolom a Föld igenis tud magára vigyázni, Ő az aki biztos túlél minket, legfeljebb egy kicsit más éghajlattal, mint amit mi elviselünk. Kinn a nyílt vízen, gyakran volt olyan érzésem, ha elege lesz csak egy kicsit megrázza magát és akkor az egész jelenlegi civilizációnknak új leosztásban indulhat. Ha nem vigyázunk az egyetlen élőhelyünkre, azzal leginkább mi veszíthetünk.
A konkrétumok terén pedig amit én láttam, az mondhatni tipikus, persze az ismert vízen sodródó szeméttelepeket, a hajós útvonalak távolról elkerülik. A partok 200 km-es körzetében jellemzően „sok” a sodródó hordalék. Viszont érezhetően csökkent az utóbbi időszakban a bevásárlószatyrok és a flakonok mennyisége a vízfelszínen. Maga a nyílt óceán természetesen pedig a világ egyik legtisztább és egyik legérintetlenebb területe a földünknek.

Egy ennyire hosszú út után, lehet e és ha igen mennyire nehéz a visszatérés a szárazföldi életbe?

Meglehetősen komoly kihívás. Talán épp akkora, mint egy kis hajón önszántunkból hónapokra elhagyni a civilizált világunkat. A legnagyobb veszélyt sok extrém helyzetet megélt embernél ott látom, hogy ha a kikötés után nem figyelünk kellőképp önmagunkra, akkor kialakulhat az a téves elképzelésünk, hogy egy óceáni vihar küzdelme sokkalta valóságosabb dolog, mint a biztonságos szárazföldi életünk. Ugyebár ha ott hibázunk túl sem éljük azt, ezzel szemben itthon nem ennyire szélsőséges a helyzet, a világunk úgy van felépítve, hogy ritkán vagyunk tömény életveszélyes helyzetben. Ugyanakkor itt a szárazföldön is megy az életünkből a visszaszámlálás és itt is minden egyes napot a súlyának megfelelő fontosságával kellene élnünk. Csak míg az óceánon rendszerint meglehetősen hamar érkezik döntéseink és cselekedeteink után a visszajelzés, itt a szárazföldön ez sokkal lassabban és később történik. Így könnyűszerrel megfeledkezünk arról is, hogy a jelen pillanat milyen szinten hat ki az egész további életutunkra. Főleg úgy, hogy a mai civilizált világunk erről minden eszközzel megpróbálja elvonni a figyelmünket. Ez, mint egy erős hasadék lép fel a szárazföldi emberek és a szárazföldre visszatért egyén között. Ami felett vagy rögtön elkezdjük építeni a hidunkat vagy a kezdeti távolság hamarosan áthidalhatatlan szakadékká szélesedik.
A talán második nagy nehézség, hogy az óceán végtelenül tiszta és egyenes. Sose akar minket becsapni és bizony sosincs hátsó és törtető szándéka. (Ha vihar van, akkor vihar van és ha szélcsend van akkor szélcsend van, nincs ezzel semmi mögöttes szándéka, csak hozza önmagát.) Ezt az ember odakinn hajlamos hamar megszokni, amiből kikötés után egyből problémák egész sora tud elindulni. Hiszen a civilizációnk egyik markáns összetevője az említett tisztaság ellenkezője.

Ahol hajózott, milyen az átlagos időjárás és a tengerállapot?

Az Atlanti-óceán kelet-nyugat irányú áthajózására a téli hónapok a legmegfelelőbbek, akkor kellőképpen stabil az időjárás, és még egy ilyen lassú eszközzel is áthajózható az óceán, mielőtt a Karib térségben megkezdődne a hurrikán szezon. A tengerállapot jellemzően Beaufort 4-6 közötti és a hideg Kanári-áramlással, majd a meleg és jóval erősebb Észak-Egyenlítői-áramlással lehet nyugat felé hajózni.

Veszélyes állatok, cápa, bálna?

Az örök kérdés, ha valaki hajózik…
Ám a filmekkel ellentétben, a cápa odakinn egy rendkívül óvatos és kíváncsi élőlény, a Hollywood által sugallt vérszomjából én semmit sem láttam. Az egyik legemlékezetesebb cápás kalandom, amikor Brazília felé menet az egyenlítői szélcsendben vesztegelt a vitorlásunk és a hajó körül kíváncsiskodó cápát negyven percen át etettem házikolbásszal.
A bálna már jelenthet nagyobb veszélyt a hajóra, de leginkább éjjel a felszínen alvó bálnával való ütközés miatt. Fokváros előtt volt egy hajnali szükséges irányváltás, mikor a hajó előtti békésen haladó bálna észre sem vette, hogy teljes vitorlázattal majdnem neki rohantam. Amúgy, ezek a fenséges élőlényekre is inkább az óvatosság és a kíváncsiság a jellemző.

A különböző utakkal összesen hány napot töltött a nyílt óceánon?

Vitorlás hajóban: 237 napot. Evezős hajóban: 173 napot.

Kik voltak az első óceánátevezők nemzetközi szinten?

Az első, egy páros norvég evezés volt 1896-ban, amikor Frank Samuelsen és George Harbo, 55 nap alatt evezték át az Atlanti óceánt nyugat-kelet irányban.
Az első szóló átevezést pedig 1969-ben John Fairfax követte el az Atlanti-óceán kelet-nyugat irányú átevezésével 180 nap alatt.
A legismertebb korai evezősök Sir Chay Blyth és John Ridgeway, akik az elsők között evezték át az Atlanti-óceánt, és ennek elismeréseként megkapták a Brit Birodalmi érdemérmet, valamint az ” Év embere” címet, az Egyesült Királyságban.
Összesen közel 400 ember kelt át valamelyik óceánon. A szóló kategóriában 136 átkelés indult amiből 79 ember átért a túlpartra és 57 a sikertelen próbálkozások száma.

Ez egy igen kemény statisztika, mi az ami önt hajtja? – Gondolom jórészt az adrenalin!?

Igen, ezek egy meglehetősen sokatmondó adatok… De legkevésbé sem az adrenalin az ami hajt. Ha már az adrenalin elárasztja a szervezetet, akkor az egy rettenetes élmény, hiszen ott nagyon komoly vészhelyzet van. Nem hiszem, hogy bárki van a földön aki ezt a halál közeli élményt szereti. Az izgalmas kihívásokkal teli inspiráló és csúcsra pörgető helyzet az, amit sokan az adrenalin függőséggel kevernek. Engem személy szerint a képességeim és tudásom fokozása hajt. Mindemellett keresem azokat a válaszokat, amit a legtöbb sportoló keres a sport által és próbálok megfelelni annak a belső hangnak, aki újra visszaakar térni az óceánra. És hogy ne legyen ennyire önös a cél, a kinn megszerzett tudást, próbálom a szárazföldön visszaadni az arra nyitott embereknek, ami szintén komoly motivációt jelent.

Azt olvastam több ember volt fenn az űrben, mint ahányan átevezték az óceánt?

Igen, ezt szokták mondani…

Kinek épült eredetileg a kenu?

Évekkel ezelőtt, Török István 1996-os útjára tervezte és építette a hajót Fa Nándi.

Vele mi történt?

Az út elején, 50-60 km-re a partoktól visszafordult, mint nyilatkozta a GPS meghibásodása miatt és azóta sem indult újra útnak.

Török elég sokat kritizálta az útját, egyszer azt is nyilatkozta, hogy a létező legrosszabb a Kanári-szigetekről indulni?

Török egy síkvízi kenus és nem képzett nyílt vízi hajós, nincs ez irányú képzettsége és sosem járt a nyílt óceánon. Az óceánátevezők 90 %-ban a Kanári szigetcsoportról indulnak, hiszen ez a legoptimálisabb az Atlanti-óceán átkeléshez.

Volt e a kenun biztosítás?

Nem, mivel a legnagyobb biztosítócégek is visszautasították a biztosítás megkötését rám és a hajóra egyaránt. Mivel a hajóban nem volt motor és az átkelést nem kísérte egy másik hajó. A kenut Nándi felé személyesen biztosítottam a cégem nevében, ha velem valami történne.

A kapcsolat megszakadása után kereste e valaki?

Nem senki, ám pontos koordináták nélkül egy ekkora hajót ezer kilométerre a legközelebbi parttól esélytelen megtalálni.

Szeremley Huba hogyan került a képbe?

Huba az én elindulásom után kb. egy hónappal barátai és családja körében vitorlázott át az Atlanti-óceánon, tőlem teljesen függetlenül, amit a média úgy értelmezett mintha miattam indult volna el, hogy megmentsen. Ebben az évszakban szoktak a túravitorlázók átkelni, ez mintegy 200 vitorlást jelent, akik általában novembertől februárig igyekeznek át a Karibra, vagy Brazíliába. Mivel az óceánról beszélünk ezek a hajók akár több száz kilométer távolságra is lehetnek egymástól, így a találkozásra igen kicsi az esély.

Mégis hogyan lehet ennyit evezni?

A napi átlag 86 km-er megtétele egy igen erős, ám cseppet sem lehetetlen dolog, aki evezett már nyílt vízen (minimum 200 km-re a partoktól), annak ez teljesen érthető, külföldi óceán átevezős körökben ez egy teljesen normális eredmény. Itthon ez kicsit másként van, de egy tengerpart nélküli ország esetében szerintem ez a hozzáállás teljesen normális. – Egyetlen hullám 40 métert is arrébb rakhatja a kenut, ha az ember megfelelően veszi a hullámot. A GPS-ben benne maradt legnagyobb mért sebesség 14,6 csomó volt, igaz csak két másodpercre, mikor egy nagyobb törőhullám megemelte a hajót, utána egyből visszalassul a hajó a 2-3 csomó közötti átlagos utazó sebességre. Ez nem síkvíz. Viharos körülmények között a kenu magától sodródott napi 40-50, sőt egyszer 70 kilométert is.
Mint ahogy a Budapest-Baja evezésen az indulók 160 km-ert eveznek egy nap alatt, hiszen segít nekik dél felé haladni a Duna erős sodrása, hasonlóan segíti az utat az Észak-Egyenlítői-Atlanti áramlás is. Ennek segítő ereje nélkül az átkelés ideje sokkal nagyobb lenne. Csak a példa kedvéért a Kanári szigetek után egy nappal már esélytelen evezve visszatérni a szigetekhez az áramlat miatt. (Épp ezért fordul a legtöbb evezős vissza pár tíz km-ről, hiszen utána ez már nem lehetséges.) Maga az útvonal úgy van kiszerkesztve, hogy maximálisan lekövesse a Karib térség felé tartó áramlatot. Így a navigációnak szerintem sokkal nagyobb a szerepe, mint az evezési húzóerőnek.
Csak egy elgondolkodtató eredmény, – jelenleg egy rövidebb távon és evezős hajóval 35 nap a világrekord a szóló kategóriában, ez napi 132 km átlag haladást követel meg.
Csak esetemben a média nem ehhez hasonlította a haladásomat, vagy a velem közel egy időben 40 napot evező Charliéval, hanem az utóbbi időszak két szinte leglassabb evezősével, akik letérve az ideális áramlatról a kitűzött túlpartot sem tudták elérni. Szakmailag a 60 napos menetem és a 86 km-es átlagom egy igen erős, de koránt sem egy eget rengető eredmény. Ha nincs a borulás és a számos technikai probléma, akkor a Fa Nándi által tervezett és épített kenuval az 56 napos átkelést is reálisan elérhetőnek tartom.

A volt feleség miért nem tűnt idegesnek az a 44 nap alatt, amíg nem lehetett önről tudni, hogy egyáltalán él e?

Talán ezt tőle kellene megkérdezni… Az biztos én másként viselkedtem volna, de az vesse rá az első követ aki volt már hasonló helyzetben. Tények terén pedig Viktória, velem már 23 éves korában átevezte az Atlanti-óceánt, első magyar párosként, ráadásul egy kettőnk által közösen tervezett és épített evezős hajóval. Vitorláson pedig megjárta velem a viharos dél Atlanti-óceánt és egy meglehetősen szakképzett és kivételes emberről van szó. Ha valaki onnan közelíti meg a dolgot, hogy bizony ő máshogy viselkedett volna a helyében, az azért van, mert nem vagyunk egyformák. Emellett neki sem volt, könnyű, de nagyon örülök, hogy nem a tv-ben sírta ki magát, mint ahogy azt a média és az emberek egy része elvárta volna.

Hallani lehetett egy gyanús rozsdalefolyásról a kabintetőn, amiből arra lehet következtetni, hogy a hajó gyakran balra dőlhetett?

Igen mivel az út nagyrészt nyugat felé halad, ahol az Északkeleti passzát fúj, ami hátulról vagy a hajó hátsó jobb oldala felől, kelet-északkelet vagy északkeletről érkezik. Tehát a hajót a hullámok inkább balra döntögetik, mint jobbra.

A bulvárban lehetett olvasni egy árbocra szerelt vitorla eshetőségéről is?

Az egy méteres műszertartó rúdról beszélünk? Ami azt sem bírta ki, mikor felegyenesedtem és belekapaszkodtam? Mert az erre szerelhető vászonnál, nagyobb felületet adott az én test felületem, ami egy méterrel volt előtte a műszertartó árbocnak. Ráadásul az uralkodó szél a hátam mögül vagy háromnegyed irányból fújt. Tehát akaratlanul is kitakartam volna az uralkodó szél útjából, a hozzá nem értő bulvár újságírók koncepciójaként kitalált vitorlát. Ha az ember ilyesmit csinálna, akkor nagyobb, erősebb rudazatot alkalmazna és biztos nem a szél alatti részre rögzítené, hanem központosan vagy inkább jobbra, ahonnan belekap a szél és mivel 1,2 méter széles hajóról beszélünk, nem egy 30 kg-os, hanem jóval komolyabb tőkesúllyal kellett volna szerelni a hajót. A teljes képhez hozzátartozik, hogy akik ezt az elméletet felvetették és publikálták, a kikötésem után azt hangoztatták, hogy 60 nap alatt még vitorlással sem lehet átkelni az óceánon… Innentől meglehetősen viccesnek látom a helyzetet. Főleg, hogy én előtte már kétszer átvitorláztam az óceánon, töredéke idő alatt.

Azt olvastam nem volt nálad GPS?

3 különböző GPS volt nálam.

Akkor elromlottak?

Mind a három készülékem túlélte az utat, hiszen ezek nagyon jó minőségű vízálló készülékek. A 76-os például mind a 4 óceánátkelésem alatt velem volt.

Akkor gondolom legalább egyben benne van az út track-je, ami megmutatja merre is járt?

Igen kettőben benne van, csak ez az, ami sosem érdekelt egyetlen újságot sem. A teljes útvonal elérhető egy erre specializálódott cég hitelesítésével, ahol méterről-méterre és percről-percre lekövethető az út, a hajó pillanatnyi sebességével együtt.

Arról elég sokat lehetett olvasni, hogy a Guinness nem hitelesíti az utat, a rekord akkor most megvan vagy sem?

Igen megvan, az első héten ez tőlem függetlenül megtörtént, sőt a Guinness World Records 2013 könyvbe is beletették, ami igen nagy nemzetközi elismerés. De szintén a mai napig csak arról születtek cikkek, hátha nem kapom meg az elismerést és akkor biztosan kamu volt az egész. Hát megkaptam, ám erről már senki sem írt. Az egésznek annyi haszna volt, hogy a további negatív koncepciók megszűntek. Sajnos az újságírók eszébe sem jutott, hogy ugyanolyan buzgalommal tisztázzák ki a rólam gyártott negatív híreket, mint amekkora szorgalommal besarazták azt.

Miért nem konténerben lett hazaszállítva a hajó?

A kikötésem után öt nappal a szigetre érkező Huba felajánlotta a vontatást, ami a költséges konténeres szállítás helyett nem került semmibe. Kezdetben elzárkóztam az ötlet elől is, ám megismerve, hogy az utazásom alatt az expedíció milyen anyagi helyzetbe is került, pár sör után hoztam egy rossz döntést és belementem a vontatásba. És persze mint szokott lenni, ha az ember kockáztat, akkor ott baj is történik. Nagyot hibáztam, hogy a vontatásra és egy másik emberre bíztam mindazt, ami odakinn az életemet is megmentette. Ma már másként döntenék.

Egy időben elterjedt a hír, miszerint film készül az útról. Ez igaz?

Igen én is olvastam, és ez időtáj pár ember meg is keresett konkrétumokkal, a megkeresések között voltak producerek, de még színész is. Ám ezek a megkeresések nagyrészt arról szóltak, hogy adjam el a „sztori” jogait valakinek, aki majd megpróbál vele pénzt gyűjteni a távoli jövőben egy filmhez. Ettől szerintem minden normális ember elzárkózik.

Egyesek nem értik, hogy amíg aludt, miért nem sodródót össze-vissza a hajó?

Mert ha követjük a Kanári áramlást majd az Észak-Egyenlítői áramlást, akkor a nem meghajtott hajó is a Karib felé sodródik. Tehát nem sodródhat, csak úgy össze-vissza. Az útvonal pont ezért van így megszerkesztve. Ez egy ekkora, motor nélküli hajónál, annyira erősen érezteti hatását, hogy sem visszafelé haladni nem lehet, sem egy helyben megállni.

Azt mondtad irányítottad is sodródás közben?

Sodródó, a víz mozgásával megegyező sebességű hajó természetesen irányíthatatlan, ám az útvonalon uralkodó keleti, északkeleti szél már sodródás közben is nagyobb sebességet biztosít a hajónak, mint maga az Észak-Egyenlítői áramlás vonulása. Emellett a térségre jellemző időben már jócskán előforduló megtörő hullámok további sebességet biztosítanak és gyakran elég tisztességesen „lökdösnek” nyugat felé egy ekkora hajót. Ezeket figyelembe véve már cseppet sem mindegy hogyan is állítja be az evezős a hajót, amíg alszik két órát. A legnagyobb „sodródó” sebességre akkor lehet szert tenni, ha pontosan eltalálja az ember, hogy a szél alatti oldalra mennyire fordítsa ki a kormánylapátot, hogy a hajó folyamatosan rákormányozzon, ám át ne forduljon, mert akkor már negatív irányba fog haladni. Emellett fontos, hogy a lehetőségekhez képest melyik oldalon próbál aludni az illető. 4-es idő alatt szél alá célszerű helyezkedni, hogy a megdőlő hajón a szél és a hullámok nagyobb felületen találkozzanak az oldalfelületével. Ha viszont erősebb az idő akkor a borulásveszély miatt csak a szél felőli oldalon szabad lenni. Amennyiben tovább erősödik, akkor a viharhorgonnyal lehet beállítani a hajó, hogy szemből vagy legalább negyedről érkezzenek a hullámhegyek. Stb…
Persze erre többen mondták, hogy így akkor ez már nem is kenuzás… Erre csak azt tudom mondani, hogy mivel nem egy légüres térben haladtam, természetesen ezek mind segítették a haladást. Mint már mondtam, itt a navigáció a leginkább mérvadó. De ha komolyan belegondolunk, mit tehettem volna, minden pihenő időben lehorgonyzok az 5 kilométer mély óceánon…? Illetve pont ezért óceáni evezésről/kenuzásról beszélünk, ahol bizony sokszorosan jobban lehet profitálni a navigációs tudásból és az időjáráshoz való alkalmazkodásból, mint a klasszikus síkvízi evezésnél.

Egy ilyen tett mögé egy rettenthetetlen tengerészt gondol elsőre az ember, aki megy és legyőzi az óceánt…?

Az óceán senkit nem tesz rettenthetetlenné. Az óceánt pedig nem lehet legyőzni. Az óceánra ki lehet menni vendégségbe és ha megfelelő a hajónk és a tudásunk, akkor azon át is lehet kelni, ám legyőzni soha. Az óceán pont, hogy megtanít minket kik is vagyunk valójában és mekkora teret foglalunk el a létből. Egyedül ilyen sokáig kinn lenni a természetben, cseppet sem egy ego építő tréning. Az ember bepillantást nyer a természet végtelen és fantasztikus erejébe és tisztaságába.
Ha mégis kategorizálni akarjuk ki az aki leginkább alkalmas egy ilyen útra, akkor azt kell mondanom, hogy maximálisan ismernie kell saját magát és a végsőkig eltökéltnek kell lennie, jól kell rögtönöznie, maximálisan vállalnia kell a felelősséget a tetteiért, hiszen ott rajtunk kívül nincs senki aki miatt megadhatnánk magunknak azt a luxust, hogy bármiért is ne magunkban keressük a hibát, hanem áttestálhassuk a felelősséget valaki, vagy valami másra. Fizikailag pedig a szívós és jó regenerálódó képesség az, ami javítja az esélyeinket.

Mit szól a két sráchoz, akik karácsonykor a médiában egy meglehetősen lehúzós cikkben hangoztatták, hogy jobbak lesznek önnél?

Szerencsére nem ez jellemezte a karácsonyomat, a szomorú csak annyi a dologban, hogy például az angoloknál vagy a franciáknál ahol minden évben több óceánátevezés is zajlik párhuzamosan, még sosem hallottam ilyen gusztustalan megnyilvánulást ahol egy leendő próbálkozó, a másik –esetünkben többszörös átkelő – hátán próbálna hírbe kerülni. Kétségkívül ez ma egyszerűbb, mint teljesítményt letenni az asztalra. A különbséget pedig a két fiatal srác csak évek múlva, egy kicsit nagyobb élettapasztalattal fogja érzékelni.

Amúgy ismeri őket?

Ismerem mindkettőjüket, sőt Norbit még jó barátomnak gondoltam tavaly. A vicc az egészben, hogy hosszú ideig, amiben csak tudtam segítettem őket. Persze beszéltem velük a cikkek után is, hogy ha hozzám próbálják kötni a nevüket, még ha negatív irányból is azzal nemcsak nekem, hanem maguknak is ártanak. Elítélni valamit amihez jelenleg nem értenek, nem csak nagyképűség de a sport szellemével is ellentétes. Arról nem is beszélve, hogy amit én mindig is magamnak csináltam, arra nekik „szakembereik” vannak, akik meg engem hívogatnak a kérdéseikkel. A dietetikusuk, hogy mit egyenek odakinn az óceánon, a hajótervezőjük meg hogy hova tegyék a hajón a tőkesúlyt. Miközben egyikőjüknek semmiféle tengerészeti és navigációs képzettsége nincs.
Mindezek ellenére én így is szurkolok nekik, hogy túléljék, mert ha van közeg ami a gőgöt és a nagyképűséget nem tolerálja, akkor az pont az óceán.
Ha meg a cikkbeli összehasonlítgatás a céljuk, akkor a páros kajakozás meg inkább az első 2007–es páros óceánátevezéssel vonható párhuzamba, ahol saját tervezésű és építésű hajóval 51 nap alatt átkeltem Vikivel az óceánon. A díjnyertes hajó ma is vízen van, a kétfős csapat egyik tagja pedig egy 23 éves lány volt. Hát ha valaki ezzel akar versenyezni, akkor hajrá… A 2012-es egyedüli kenus úttal, meg én sem akarok versenybe szállni. Engem még úgy neveltek, hogy először az ember bizonyítson és csak utána beszéljen róla és soha ne minősítsen negatívan senkit, főleg ha az illető mögött már vannak eredmények, illetve még segített is nekik.
A cikket író újságíró meg még biztosan nem hallott arról az alapigazságról, hogy „ha valaki le akar húzni, az csak annyit jelent, hogy felette vagy.”

Kétkedő újságírók és bloggerek meggyőzése?

Na igen, a kétkedők.
Ha nem értenék az óceánátevezéshez és az olcsó szennylapok képeznék az informálódásom alapját, akkor ennyi eltérő dilettáns és erősen megvezetett cikk után én is kételyt éreznék az üggyel kapcsolatban, ám az biztos, hogy a szedett-vedett információimat és a hozzá nem értésemet még akkor sem hangoztatnám.
Konkrétan a kérdésedre válaszolva, szerintem az ilyen embereket nem lehet és talán nem is kell megváltoztatni, ők felvállalják azt a szerepet, hogy nemcsak fizikailag képtelenek valamire, de még a gondolkodásukba sem fér bele, hogy a világba megtörténhet valami, amit ők nem értenek.
A kétkedő csak azt hirdeti, hogy ő bizony képtelen lenne ilyesmire, ami társul a józan ész totális hiányával és így ezt még hangoztatja is. Az ilyen egyéneknek olyan szinten egoista a világlátásuk, hogy meg vannak róla győződve, hogyha ők nem képesek valamire, arra senki más sem. Ez nálam pedig a menthetetlen kategória. Az egészben csak az a megnyugtató, hogy ez az embereknek egy nagyon szűk és speciális csoportja.

Sokan azt kritizálták, hogy nem kaptak válaszokat a felmerülő kérdésekre.

Nem akarom sokat a bulvárt szidni, mert vannak ott is remek emberek, de sajnos azt kell mondanom ha valaki csak a bulvárt olvasta, az tényleg nem talált válaszokat. Aki konkrét kérdést tett fel, az mindig megkapta az arra kielégítő választ, ám a koncepciókkal és elméletekkel se időm se kedvem nincs foglalkozni. Van egy ide illő mondása Woody Allennek, “Ne vitatkozz a hülyékkel, mert lehúznak a saját szintjükre és legyőznek a rutinjukkal
Ajánlom a kétkedő, ám utána olvasni vágyó illetők figyelmébe az ORS oldalát, ahol több tucat a gépük mellől hihetetlen történetbe tudnak bepillantani. (pl, mint fentebb volt róla szó: van 40 és 35 napos szóló rekord, de van felborulással megvalósított 3 világrekordot evezett 23 éves lány is, aki mellesleg a tanítványom) Ezek mindig csak addig hihetetlenek és lehetetlenek amíg az ember nem csinálja vagy semmilyen nagy célért nem küzdött meg még, ahol megláthatta volna, hogy a céljaikért minőségileg tevő emberek bizony elérik a céljaikat. Meglehet kívülről egyeseknek ezek hihetetlen dolgok.

A szakmai vagy evezős felkészítés mellett mi a legfontosabb, amit megpróbál átadni annak aki a nyílt víz felé indul?

Először megpróbáltam lebeszélni az illetőt, és ha ez nem ment, mert az illető minden porcikája ezt akarta, akkor került csak sor felkészítésre. Onnantól pedig mindig arra törekedtem, hogy ha nehéz helyzet adódik, akkor is megfontoltan higgadtan és gyorsan tudja megoldani a felmerülő problémát. Ugyanis a félelem és a pánik a legnagyobb veszélyforrás odakinn.

Miért tervezed majd ismét átevezni az óceánt?

Mert a történtek ellenére is úgy volt fantasztikus az egész, ahogy volt. Az óceán egy fantasztikus közeg, főleg ha az ember egy ilyen pici hajóval ennyire közel kerül a természethez. Emellett számos olyan helyzeten mentem át odakinn, amit itt a szárazföldön a legnagyobb igyekezetem ellenére is képtelenség feldolgozni, magyarul vissza kell mennem egyedül oda, ahonnan majdnem nem jöttem vissza. Ez nem bizonyítás, egyszerűen szükségszerű, ha nem akarom azokat az élményeket hátralevő életemben magammal tovább cipelni ilyen formában.

Ez majd egy nemzetközi óceánátevező verseny lesz. Gondolom egy ilyen kihívásban az első szempont a táv teljesítése, mégis emellett milyen eredménnyel lesz megelégedve?

Igen mivel ez egy verseny lesz, természetesen túl azon, hogy átevezzek, a fókuszban a győzelmet kell tartani. Az organizált eseménynek természetesen számomra ott van a legnagyobb előnye, hogy a versenyrendezőség számos feladatot levesz a vállamról, így sokkal jobban oda tudom tenni majd magam, a teljes út alatt. A mezőnyben pedig lesz több induló is, akit szintén nem csak saját határainak a legyőzése, hanem a versenytársak legyűrése is foglalkoztat.

Ilyen hosszú ideig egyedül, miközben a versenyzők akár több száz kilométernyire szétszóródnak egymástól, az emberek nem inkább önmagukkal versenyeznek, mint egymással?

Ennyi ideig egyedül, természetesen mindenki megismeri saját magát és határait, ha akarja, ha nem, ez az alap. Ha valaki végig fenn tudja tartani a koncentrációját és a versenyszellemét is meg tudja őrizni, akkor ő előbb át fog jutni az óceánon. Ez a fizikai kihívás mellett, egy igen erős pszichés megterhelést is jelent. Mint mondani szokás: inkább fejben dől majd el, mintsem a karizmok méretén.

Akkor mondhatjuk, hogy ezt önnek találták ki, úgy tudom több hosszú távú sportot is űz?

Igen, én többször kerékpároztam napi 250 km-ert, több maratont teljesítettem, március végén egy 195 km-es Balaton kerülő szupermaratont is futottam egyéniben, emellett 90 km-es teljesítménytúrákra járok, sokat hajózok, és van mögöttem mintegy 14500 km nyílt óceáni evezős tapasztalat. Mindezek ellenére a mezőnyben szintén komoly emberek lesznek… A tapasztalat remek alapot biztosít nekem, ám a versenytársakat akár csak az óceánt sosem szabad lebecsülni.

Milyen jelent neked a sport?

A sport része az életemnek, a szüleim már sporttagozatos általános iskolába írattak be. Szerintem a rendszeres sport az, ami önfegyelmet ad az embernek és megtanítja küzdeni. A sport egyik legcsodálatosabb hozadéka, hogy általa megláthatjuk, ha minőségi energiát fektetünk valamibe, az mindig megtérül.

Az óceán bölcsebbé teszi az embert?

Az óceán megadja a lehetőséget azzal, hogy nem éri az egyént semmilyen zavaró tényező. Nincs média, reklám, hírek, család, elvárás… ami elvonná a figyelmet magunkról és az igazi világról. Maga a civilizált világunkból való kiszakadás az, ami kitesz minket a dobozon kívülre és ha az egyén fejlődni akar, akkor bizony tud. A legértékesebb számomra, hogy számtalan szélsőséges helyzetben ismerhetem meg magamat és kivonulva a civilizációból egy más síkról nézhetem az életemet, a sorsomat és a világot. Számos addig fontos dolog veszíti ott el az értelmét, és sok új értelmet nyer, amiről már a mai világunk megpróbálta velünk elhitetni, hogy mennyire nem fontos vagy értéktelen. Az ember egy ilyen út után hű lesz magához és nyitott lesz a valóságos dolgokra.

Következő út?

Tervem van, de most a jelenlegi útra koncentrálok. Volt idő mikor biztos voltam, hogy soha többé nem megyek ki még a Balaton partjára sem, nem hogy a nyílt óceánra, ám sikerült alapszinten megoldanom magamban ezt és most alig várom, hogy kifuthassak a végtelen horizont felé ismét.

Hányan olvasták már a fejére, hogy micsoda felelőtlenség így kockáztatni az életet?

Én egyszerűen fogom fel a dolgot, túléltem és itt vagyok, pont. Akik engem körülvesznek és ismernek, sosem kérdeznek ilyesmit. Számukra és számomra az is eléggé kockázatos ha valakinek van egy álma, amihez nagy munkával megteremti a lehetőséget és mégsem teszi meg. Így leélni egy életet sokkal nagyobb felelőtlenség, mint az álmainkért úgymond kockáztatni… a világban valamennyi fejlődése és bármilyen egyéni határ átlépéséhez rendesen el kellett hagynia az egyénnek a személyes komfortzónáját, vagyis felületesen mondhatjuk rá, hogy kockáztatnia kellett. Én tudatosan használom azt az elvet, hogy jobb megpróbálni és elbukni, mint meg sem próbálni, hiszen ez esetben a kudarc garantált. Egy ponton tökéletesen hinnünk és bíznunk kell magunkban, különben az óvatosság és a konfliktuskerülés jegyében sosem lépünk akkorát, mint amekkora lehetőséget és fejlődést hordoz, ha az ember átlépi a saját határait.

Akkor legjobb lenne, ha mindenki átevezné az óceánt?

Nem, sőt ha valaki át akarná evezni valamelyik óceánt, akkor én lennék az első aki megpróbálná lebeszélni erről – és hidd el pár mondattal le is tudnám beszélni, ha csak az illetőnek nem a gyermekkori álmáról van szó és ez az amit a kis lábújának a legvége is akar. Ugyanakkor képletesen szólva mindenkinek megvan a saját óceánja, amin át kell kelnie és hogy az életünknek vagy  a sorsunknak nevezett hajónk mennyit sodródik, vagy céltudatosan irányítjuk arra amerre menni akarunk, az csak rajtunk múlik.

Akkor ön szerint jól csinálta?

Az induláskor rengeteg hibát követtem el, amit akkor nem gondoltam annak. Ami elromolhatott és amiből veszélyes szituáció születhetett az bizony el is romlott és később igen veszélyes is volt. Ma már másként tennék, de a lényeg hogy tanuljunk a hibáinkból és mindig fejlesszük magunkat. A veszélyes helyzeteket meg végül megoldottam és most itt vagyok. Szóval én azt mondanám, hogy a szervezésben hatalmasat hibáztam, ám odakinn a nyílt vízen sikerült úrrá lenni még ezeken a helyzeteken is. Az mindenesetre biztos, hogy legközelebb a szervezésben is alaposabb leszek. Hiszen a szárazföldön elkövetett hibákkal és hiányosságokkal az óceánon mindig szembesül az ember.

Ezeket a helyzeteket a hét évvel ezelőtti első úton nem tudta volna megoldani?

Ilyet felelőtlenség egyöntetűen kijelenteni, ez olyan mintha lenézném a fiatalkori önmagamat. Ugyanakkor több mint valószínű, hogy kellett hozzá az a rengeteg eddigi szituáció és nyílt vízi tapasztalat, hogy a kritikus helyzetben sem estem pánikba, hanem higgadtan a megoldásra tudtam fókuszálni.

A legutóbbi utja kapcsán olvastam két hónapnyi totális egyedüllétről, leázott körmökről, halálfélelemről. Megérte?

Persze, hiszen itt vagyok és egy olyan dologba láthattam bele, amibe a földön idáig csak pár ember. Meg persze nem a lábkörmök elvesztése a legjellemzőbb része az útnak, ám mint ahogy mondani szokták, ha esik az eső és kimész az utcára, jelentősen növeled az esélyét annak, hogy megázol.

És az expedíció utóélete, a lejárató – most már látom, hozzá nem értésből fakadó, – ám nagyon is valós lejárató hírek, a magánélete alakulása…?

Ez egy roppant nehéz időszak volt, de ha rövid időn belül minél több nehézség és megpróbáltatás ér valakit, annak annál nagyobb az esélye a fejlődésre. A magánéleti változást pedig már nem látom olyan tragikusan, ez akkor is megtörtént volna, ha nem az óceánon vagyok, csak szép lassan. A távolság csak erősen megmutatta, mennyire is más emberek vagyunk és megadta a lehetőséget a különválásra. Persze ha van ennek rossz időzítése, akkor ez pont a legrosszabb volt, az út után e nélkül is volt elég problémám, szerencsémre azért volt mellettem két ember, akikkel ha nem is megoldottam, de legalább kibeszélhettem magamból a problémákat. És erre csak ismét azt tudom mondani, hogy engem cseppet sem kímélt az úton és utána a sors, mindkettőben majdnem el is buktam, ám sikerült felállnom és ez a lényeg.

Jóban vagytok?

Természetesen, és Viki nevében is kijelenthetem, hogy a legjobb barátok vagyunk. Akiknek mintegy 13 évig azonos irányba ment a sorsuk és ez elég hosszú idő ahhoz, hogy maximálisan tiszteletben tartva egymás szabad akaratát, fejet hajtsuk egymás eredményei előtt és elengedjük egymás kezét.

A bulvár ezt nem így látja.

Igen, épp ezért hívják bulvárnak. Az a fiatal srác, aki pedig magát újságírónak vallva eleresztette a fantáziáját, nyilván a szappanopera sorozatokon szocializálódott, amik ritkán fedik a hétköznapokat és egyáltalán az életet.

Igen a rágalmazással meglehetősen ellentmond, ahogy Viki is nyilatkozott a témáról és a mai napig használja a felvett nevedet.

Hát igen, ez logikailag megfontolandó kapaszkodó volna a témában, de az illető firkász figyelmét ez már elkerülte.

Úgy tudom az útról írt könyvében a történtek utóélete is kapott helyet, ír még újságírókról is, nem fél, hogy emiatt páran megharagszanak majd?

Mindenki, mindig szembesül azzal amit elkövetett, az élet már csak ilyen. És cseppet sem tartok ettől, hiszen rólam annyi esztelenséget írtak már, hogy nem akarok senki véleményének és elvárásának megfelelni. A könyvben az előkészületektől kezdve, a kikötés utáni magyar médiavalóság is helyet kapott. Egyrészt így teljes a kép és több mint tanulságos, ugyanakkor eszemben sincs egy könyv formájában emléket állítani azoknak a firkászoknak, akik úgy gyártottak híreket rólam, hogy sose beszéltem velük. De ami tény az tény és ez egy meglehetősen őszinte könyv.

Akkor most beszéljünk a jóról, arról a több ezer emberről, akik szurkoltak és bíztak önben!

Mindenki tart valamit hihetetlennek, én ezt tudom nehezen felfogni… Kint a vízen a borulás után azt gondoltam, hogy a családom is lemondott rólam, hiszen egy viharban szakadt meg a kapcsolat. Erre rácáfolva majdhogynem egy ország szurkolt és bízott bennem! A negatív cikkek miatt többen próbálták sugallni, hogy inkább menjek ki az országból és őszintén bevallom rezgett is a léc, aztán amikor az embert megismeri a minimálbérért dolgozó idős pénztáros néni és őszintén örül, hogy tudunk pár mondatot váltani, majd megígérteti velem, – hogy legközelebb jobban vigyázzak magamra, – akkor egyszerre minden a helyére kerül. A mai napig sem tudtam az összes gratuláló e-mailre válaszolni. Most úgy érzem, hogy majd a nemzetközi óceánátevező versenyen megnyerésével lehetne csak visszaadni abból, amit az országtól kaptam… Mindenkinek nagyon köszönöm!!!

Így legyen!

Így lesz, és köszönöm az egyenes kérdéseket!

RIPORT RAKONCZAY GÁBORRAL, a 2012-es transzatlanti kenuzás és a tervezett 2015-ös óceán átevező verseny kapcsán. 2013. Február

Magyarországon ez egy igen kevesek által próbált extrém sport, hány magyar óceáni evezős van?

Világszinten is csak 334 evezős átkelés történt, ami 1896 óta nem egy tömegsportra jellemző számadat, ami sajnos ezt növeli, hogy emellett volt 197 sikertelen próbálkozás is.
Magyarként 2001.-ben Hajdú István a brit Simon Walpole-al 58 napos idővel kelt át Tenerife és Barbados között az Atlanti-óceánon, az UniS Voyager nevű, angol evezős hajóval. Ezzel a 36 induló egységből a 12. előkelő helyezést érték el a Ward Evans páros óceán átevező versenyen.
2007.-ben Rakonczay Viktória és én eveztük át együtt az óceánt első magyar párosként, a saját tervezésű és építésű Tűzhangya nevű hajónkkal, Gran Canaria és Antigua között. Vegyes párosként rekordot döntve 51 nap alatt, ami ezen a távon 4 órával maradt el az abszolút páros rekordtól.
És akkor itt magyar tekintetben ki is fújt a lista, ami az óceánátevezést illeti.
Ugyanakkor még komoly rálátása van erre a sportra Rakonczay Miklósnak és Vasvári Jánosnak, akikkel egy elképesztő menetet diktálva 9 nap alatt hárman eveztünk le 2007 decemberében Portugáliából a Kanári szigetcsoporthoz. Az 1000 km-es út alatt a marokkói partoktól átlagosan 200-250 km-er távolságra voltunk, amit én már nyílt óceánnak nevezek, hiszen főleg a téli időszak miatt a körülmények abszolút nyílt víziek.
Emellett van még pár magyar, akik a partoktól látótávolságon belül, pár km-es távolságra eltávolodtak. Ám az óceán 200 km távolságról kezdi megmutatni azt az arcát, ahol lehet óceáni evezésről beszélni.

A kenus út mennyire különbözik az evezéstől?

Az út szóló volta és az anyagi háttere miatt teljesen, ugyanakkor mindkettőnél a navigáció, a szívósság, a célratörő problémamegoldó gondolkodás és a végsőkig küzdeni akarás hasonlóan fontos. A hajó meghajtása természetesen eltérő, ám fele annyira sem mint a síkvízi evezésnél. Az óceáni evezésnél talán pont a meghajtás módja a legkisebb különbség.

Melyik a könnyebb vagy éppen mi a legnagyobb különbség a csapattal véghezvitt hajózásnál és az egyedüli útnál?

Alapjában más többedmagunkkal vagy teljesen egyedül hajózni. Mindkettőnek megvan a maga szépsége és bizony a nehézsége is. Csapatban, mindig totálisan meg kell bíznunk a másikban. Ha például éjjel viharban ezer mérföldre a legközelebbi szárazföldtől, mi a kabinban próbálunk két órát aludni, biztosnak kell lennünk abban, hogy a másik nem borítja fel a hajót. Ez egy tipikusan olyan helyzet, ahol a nem megfelelő társsal vagy tárakkal hajózva, sokszorosan kimerítőbb a hajózás, mint akár teljesen egyedül. Viszont csakis a velünk tartó társsal tudjuk megosztani az óceán fantasztikus atmoszféráját és élményeit.
Egyedül már más a helyzet, sose kell más miatt aggódnunk, sose kell másnak megfelelnünk, vagy épp mást tolerálnunk. Tudjuk, ha mi megteszünk mindent, amit a helyzet megkövetel, akkor ott nem lehet hiba. Így szólván sokszorosan egyszerűbb a helyzet. Az egyedüli személy akit el kell viselnünk az csakis saját magunk, ami odakinn a nyílt vízen igencsak fel tudja adni a leckét egy magát még nem tökéletesen ismerő egyénnek. Az átélt élményeket megosztani a parton maradt szeretteinkkel csak egy fokig lehet, ám a nagyja bennünk marad, amit vagy áttudunk adni személyünk által vagy meg se akarjuk próbálni…

A szóló vagy egyedüli út nehézsége, a felelősség. Hiszen bármilyen helyzet adódik az illető csakis saját tudására, tapasztalatára és probléma megoldó képességére számíthat. A normális hétköznapokban ez egy nem lemodellezhető helyzet, hiszen problémáink megoldásának nagy részét a barátoktól az orvosokig, valaki mindig tudja segíteni. Csapattal hajózva, is bizonyos szintig szétoszlik a teher. Ezzel szemben gyedül lenni minden körülmények közepette, igen megterhelő nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan is, a felelősség miatt. Viszont én épp itt látom a legnagyobb fejlődési lehetőséget a dologban. A felelősség csak a mi vállunkat nyomja, igaz hihetetlen erővel, ám itt nincs meg az az illúzió, hogy bármilyen hibáért mást tarthassunk felelősnek, az ember itt tudja és megéli, hogy mindenért ami velünk történik csakis mi magunk, kizárólag egy személyben vagyunk felelősek. Ha valamit meg kell oldani és jó választ adunk a kihívásra, akkor az eredményből jövő energia és elismerés csak minket illet, ám ha hibázunk akkor az óceán kegyetlenül szembesít gyengeségünkkel is.

Mit tanít meg az óceán a hajósnak?

Először egy általános tényt: mégpedig, hogy az óceán hatalmas és időtlen. Az óceánt sosem lehet legyőzni, ott az ember mindig csak vendégségben van, és amíg ezt érzi az ember és alázattal, tudással, kitartással hajózik, addig nagy baj nem lehet, sőt  még átevezni is átlehet a nagy vízen. A hozzáállás és a tudás azonban kulcsfontosságú.
Az óceán végtelen tere és irdatlan ereje, a hajósban pár hét alatt helyre teszi, hogy mekkora teret is foglal el ő valójában a létből és bizony vannak nála sokkal nagyobb és végtelenül ősibb energiák is.
Az óceán folyamatosan levizsgáztatja az egyént a legkülönbözőbb és legszélsőségesebb helyzetek által, ahol rendszerint egy adott feladatnak, csak egy jó megoldása létezik és az időszegmens amíg sikeresen megoldhatjuk a feladatot, rendszerint rövid és véges. Egy-egy kritikus helyzetben, ha jól döntünk és cselekszünk, akkor életben maradunk, ám ha tétovázunk, lassúak vagyunk, vagy épp hibázunk, az óceán döntésünk következményének teljes súlyával szembesít bennünket.

Változik e a hajós az út alatt, mennyire és persze milyen irányba?

Kis hajóval kéthónapnyi folyamatos hajózás igencsak kihat a személyiségre. Személyes véleményem, hogy bárki is követ el hasonlót az igencsak meg fog változni, függetlenül az iskolázottságától, az anyagi hátterétől, vagy épp a kezdeti indíttatásától.
Az óceán egy kegyetlenül őszinte tükröt tart elénk, ahol meglátjuk mindazt, ami mi magunk vagyunk. Egy nyílt vízen eltöltött viharos nap, rendszerint helyre teszi az egyén egóját. Ugyanakkor a számos új helyzet éles szituációban történő megoldása, egy kivételesen céltudatos edzettséget biztosít.

Mi a legnagyobb kihívás egy efféle expedíció alatt?

Egy ilyen expedíció a fizikai és technikai felkészültség mellett, elsősorban mentális felkészültséget igényel. Az egyedüllét és a civilizáció hiányának leküzdése, igen komoly kihívás egy ilyen hosszú expedíción.

Az alvás mint olyan, létezik e egy ilyen expedíción?

A szó klasszikus értelmében nem. Ugyanakkor, hogy le tudjuk adni a napi megfelelő teljesítményt és mindig jó döntést hozzunk, aludni bizony kell. Rendszerint a napi 4-6 óra közötti időt célszerű pihenéssel tölteni, amit az aktuális időjárástól függően 2-3 részletben szoktam megvalósítani. Vitorláson ilyenkor az autopilot tartja a hajót irányban és menetben, evezős hajón viszont már igen más a helyzet, hiszen az alvásidőben sodródó hajó eközben amellett, hogy métereket liftezik fel és le, minden a hajó előtt és alatt megtörő hullámtól erőteljesen megdől szél alá, majd vissza. Az embernek szabályosan ki kell ékelnie magát, hogy össze ne törje magát az intenzíven mozgó hajó belsejében. Természetesen ilyen körülmények között teljesen nem tud kikapcsolni a szervezet és mondhatni az ember fél szeme mindig nyitva van. Ugrásra készen, hiszen bármikor adódhat egy nem várt helyzet, ahol ismét le kell adni a száz százalékos energiát.
Hajóútvonalban a húszperces alapszabályt célszerű követni, vagyis sose szabad húsz percnél egyszerre többet tartózkodni a kabinban a legutóbbi körülnézés óta. Jellemzően ez az idő az, ami alatt veszélyesen közel kerülhet egy a horizonton feltűnő teherhajó, de még elkerülhető a baj.
Egy mondattal kifejezve, regenerálódni elengedhetetlen, ám klasszikus 6-8 órás mély alvás csak a parton képzelhető el.

Hogyan történik a navigálás?

A navigáció elsődlegesen az áramlás és széltérkép alapján megszerkesztett útvonalat követi egy GPS Chartplotteren. Ugyanakkor a fedélzeten találhatóak papír térképek és hagyományos navigációs eszközök is.

Mi biztosítja a hajón a szükséges energiát?

Az energia ellátást napelem biztosítja, ami egy töltésszabályzón keresztül tölti fel a zselés akkumulátort, ami így folyamatosan ellátja energiával a hajó fogyasztóit.

Hogyan történik a kommunikáció az út alatt?

Műholdas telefonon keresztül, (Iridium és/vagy Inmarsat).

A nyílt vízen mi napi időbeosztás és mennyit kell evezni egy nap?

A terv rendszerint, hogy az egész út alatt naponta 14 és 16 óra közötti időt evezéssel töltsek és így mindenkép a tervezett időn belül sikerüljön az átkelés. Alvás napi 4-6 óra közötti idő, több részletben. És a fennmaradó idő az étkezésre, navigálásra, vízkészítésre, tisztálkodásra, stb.-re megy el. Ugyanakkor ez egy terv, ám az óceán arról híres, hogy mindig felülírja az eltervezett dolgokat, tehát ha a leggyorsabban akarok haladni, akkor maximálisan igazodnom kell az éppen aktuális időjáráshoz, vagyis minél erősebb az idő annál többet kell evezni, amivel meglehetősen javítható az átlagsebesség.

Mennyire veszélyes egy óceánátevezés?

Ha a hajó jól össze van rakva és a hajós megfelelően fel van készülve; ha higgadt, gyors, precíz, problémamegoldó gondolkodással állunk azokhoz a feladatokhoz, aminek a nagy részét a természet adja fel, akkor a veszély -mint olyan- meglehetősen minimalizálható.
Ami miatt mégis felelősségteljesen kell meghozni minden döntést, az abból a lényegi különbségből származik, hogy a „szárazföldön” baj esetén hamar jön a segítség (egy baleset után gyorsan kapunk ellátást). Az ennyire extrém, offshore sportnál ugyanez az idő leginkább napokban mérhető. Emiatt a legapróbb napi rutin feladatokat is komolyan kell venni, mert a külső segítség hiánya miatt egy-egy apró dolog „elrontása” is végzetes lehet.

Ezen az útvonalon milyen mély az óceán?

Általában 3000-5000 méter között váltakozik a vízmélység.

Mi lehet enni egy ilyen hosszú út alatt?

Nagy energiatartalmú, hűtést nem igénylő és kis helyet foglaló készételeket, energiaszeleteket, táplálék kiegészítőket, vitaminokat, csokoládét, stb…

Hogyan lehet ivóvízhez jutni az óceánon?

Egy speciális kézi víztisztítóval, más néven sóevővel, ami eltávolítja az átszűrt/átpumpált vízből a sót, és az így ihatóvá válik. Naponta 30-40 perc között kell kézzel működtetni a víztisztítót, hogy megfelelő mennyiségű ivóvízhez jussak a nyílt vízen.

Zene hallgatás?

Igen, pozitív, inspiráló és energikus számok.

Amit odakinn megél az ember az egy igen speciális tudás. Mennyire lehet ezt a normális hétköznapokban hasznosítani?

Az egyik legnagyobb haszna egy ilyen útnak, hogy mivel az ember hosszú időre teljesen kiszakad a civilizációs világunkból, ezért mikor hazatér totálisan friss szemmel, úgyszólván kívülről tud ránézni a világra és benne saját magára. Sok előtte fontosnak hitt, ám lényegtelen dolog veszíti el örökre az értelmét, míg a valódi értékek a megfelelő helyükre kerülnek.
Emellett az expedíció jellegéből fakadóan, az ember megtanul küzdeni a végsőkig. Szélsőséges és kritikus helyzetekben kell folyamatosan tesztelnie gondolkodását, melyet a tettekben is követni kell. Ez egy brutális megmérettetés, ahol megtanulhatjuk, hogy a gondolataink és a tetteink határoznak meg minket és a körülöttünk levő világot is.

Hogyan lehet ezt a tudást továbbadni?

A hajózás technikai tudását nyílt vízi gyakorlattal, – viszont ez a kisebbik szegmens. Magát a gondolkodásmódot meglehet és meg is kell mutatni, hogy az arra nyitott emberek sokkal erősebben kezükbe tudják venni a saját életüket. Ha röviden össze kell foglalni, akkor ez a célmegvalósításról, a végsőkig való küzdésről, az életünk értékének rendkívüli fontosságáról szól… Ezek továbbadására remek lehetőség egy könyv, vagy egy személyes találkozó egy előadáson. Szabad időmben sok időt fordítok arra, hogy a vízen megszerzett tudásomat továbbadjam a fiataloknak, emiatt rendszeresen tartok előadásokat főiskolákon és egyetemeken.

Az Átkelés a végtelenen című könyvről van szó!?

Igen, ez az a könyv, amiben sok minden mellett, megpróbáltam belesűríteni mindazt, ami akár egy elsőre teljesen lehetetlen cél megvalósításához szükséges. De részletesen foglalkozok a cél elérésének árával és annak sorsunkra való hatásával is.

És előadáson hol lehet látni, hallani?  Egyáltalán hány emberről beszélünk ilyenkor?

Céges felső vezetői képzésektől, egészen az oktatási intézmények hallgatóiig. Itthon a skála igen széles, 10 és 3000 fő közötti rendezvényeken szoktam előadni. Eddig 5 országban több mint 25 000 embernek tartottam motivációról és célmegvalósításról előadást vagy tréninget.

Mit gondol az óceánok környezetvédelméről? Így mint aki a saját szemével láthatta mi is van ma az óceánon?

Kimondottan fontosnak tartom a környezetünk és az élővilág megóvását, ezért is működök együtt a világ legnagyobb civil természetvédelmi szervezetével, a WWF –el. Ám ezen a téren én meglehetősen optimista vagyok, hiszen az emberek igen gyorsan tudnak változtatni az életvitelükön, ha jól informáltak és meglátják a tényeket. Ugyanakkor, úgy gondolom a Föld igenis tud magára vigyázni, Ő az aki biztos túlél minket, legfeljebb egy kicsit más éghajlattal, mint amit mi elviselünk. Kinn a nyílt vízen, gyakran volt olyan érzésem, ha elege lesz csak egy kicsit megrázza magát és akkor az egész jelenlegi civilizációnknak új leosztásban indulhat. Ha nem vigyázunk az egyetlen élőhelyünkre, azzal leginkább mi veszíthetünk.
A konkrétumok terén pedig amit én láttam, az mondhatni tipikus, persze az ismert vízen sodródó szeméttelepeket, a hajós útvonalak távolról elkerülik. A partok 200 km-es körzetében jellemzően „sok” a sodródó hordalék. Viszont érezhetően csökkent az utóbbi időszakban a bevásárlószatyrok és a flakonok mennyisége a vízfelszínen. Maga a nyílt óceán természetesen pedig a világ egyik legtisztább és egyik legérintetlenebb területe a földünknek.

Egy ennyire hosszú út után, lehet e és ha igen mennyire nehéz a visszatérés a szárazföldi életbe?

Meglehetősen komoly kihívás. Talán épp akkora, mint egy kis hajón önszántunkból hónapokra elhagyni a civilizált világunkat. A legnagyobb veszélyt sok extrém helyzetet megélt embernél ott látom, hogy ha a kikötés után nem figyelünk kellőképp önmagunkra, akkor kialakulhat az a téves elképzelésünk, hogy egy óceáni vihar küzdelme sokkalta valóságosabb dolog, mint a biztonságos szárazföldi életünk. Ugyebár ha ott hibázunk túl sem éljük azt, ezzel szemben itthon nem ennyire szélsőséges a helyzet, a világunk úgy van felépítve, hogy ritkán vagyunk tömény életveszélyes helyzetben. Ugyanakkor itt a szárazföldön is megy az életünkből a visszaszámlálás és itt is minden egyes napot a súlyának megfelelő fontosságával kellene élnünk. Csak míg az óceánon rendszerint meglehetősen hamar érkezik döntéseink és cselekedeteink után a visszajelzés, itt a szárazföldön ez sokkal lassabban és később történik. Így könnyűszerrel megfeledkezünk arról is, hogy a jelen pillanat milyen szinten hat ki az egész további életutunkra. Főleg úgy, hogy a mai civilizált világunk erről minden eszközzel megpróbálja elvonni a figyelmünket. Ez, mint egy erős hasadék lép fel a szárazföldi emberek és a szárazföldre visszatért egyén között. Ami felett vagy rögtön elkezdjük építeni a hidunkat vagy a kezdeti távolság hamarosan áthidalhatatlan szakadékká szélesedik.
A talán második nagy nehézség, hogy az óceán végtelenül tiszta és egyenes. Sose akar minket becsapni és bizony sosincs hátsó és törtető szándéka. (Ha vihar van, akkor vihar van és ha szélcsend van akkor szélcsend van, nincs ezzel semmi mögöttes szándéka, csak hozza önmagát.) Ezt az ember odakinn hajlamos hamar megszokni, amiből kikötés után egyből problémák egész sora tud elindulni. Hiszen a civilizációnk egyik markáns összetevője az említett tisztaság ellenkezője.

Ahol hajózott, milyen az átlagos időjárás és a tengerállapot?

Az Atlanti-óceán kelet-nyugat irányú áthajózására a téli hónapok a legmegfelelőbbek, akkor kellőképpen stabil az időjárás, és még egy ilyen lassú eszközzel is áthajózható az óceán, mielőtt a Karib térségben megkezdődne a hurrikán szezon. A tengerállapot jellemzően Beaufort 4-6 közötti és a hideg Kanári-áramlással, majd a meleg és jóval erősebb Észak-Egyenlítői-áramlással lehet nyugat felé hajózni.

Veszélyes állatok, cápa, bálna?

Az örök kérdés, ha valaki hajózik…
Ám a filmekkel ellentétben, a cápa odakinn egy rendkívül óvatos és kíváncsi élőlény, a Hollywood által sugallt vérszomjából én semmit sem láttam. Az egyik legemlékezetesebb cápás kalandom, amikor Brazília felé menet az egyenlítői szélcsendben vesztegelt a vitorlásunk és a hajó körül kíváncsiskodó cápát negyven percen át etettem házikolbásszal.
A bálna már jelenthet nagyobb veszélyt a hajóra, de leginkább éjjel a felszínen alvó bálnával való ütközés miatt. Fokváros előtt volt egy hajnali szükséges irányváltás, mikor a hajó előtti békésen haladó bálna észre sem vette, hogy teljes vitorlázattal majdnem neki rohantam. Amúgy, ezek a fenséges élőlényekre is inkább az óvatosság és a kíváncsiság a jellemző.

A különböző utakkal összesen hány napot töltött a nyílt óceánon?

Vitorlás hajóban: 237 napot. Evezős hajóban: 173 napot.

Kik voltak az első óceánátevezők nemzetközi szinten?

Az első, egy páros norvég evezés volt 1896-ban, amikor Frank Samuelsen és George Harbo, 55 nap alatt evezték át az Atlanti óceánt nyugat-kelet irányban.
Az első szóló átevezést pedig 1969-ben John Fairfax követte el az Atlanti-óceán kelet-nyugat irányú átevezésével 180 nap alatt.
A legismertebb korai evezősök Sir Chay Blyth és John Ridgeway, akik az elsők között evezték át az Atlanti-óceánt, és ennek elismeréseként megkapták a Brit Birodalmi érdemérmet, valamint az ” Év embere” címet, az Egyesült Királyságban.
Összesen közel 400 ember kelt át valamelyik óceánon. A szóló kategóriában 136 átkelés indult amiből 79 ember átért a túlpartra és 57 a sikertelen próbálkozások száma.

Ez egy igen kemény statisztika, mi az ami önt hajtja? – Gondolom jórészt az adrenalin!?

Igen, ezek egy meglehetősen sokatmondó adatok… De legkevésbé sem az adrenalin az ami hajt. Ha már az adrenalin elárasztja a szervezetet, akkor az egy rettenetes élmény, hiszen ott nagyon komoly vészhelyzet van. Nem hiszem, hogy bárki van a földön aki ezt a halál közeli élményt szereti. Az izgalmas kihívásokkal teli inspiráló és csúcsra pörgető helyzet az, amit sokan az adrenalin függőséggel kevernek. Engem személy szerint a képességeim és tudásom fokozása hajt. Mindemellett keresem azokat a válaszokat, amit a legtöbb sportoló keres a sport által és próbálok megfelelni annak a belső hangnak, aki újra visszaakar térni az óceánra. És hogy ne legyen ennyire önös a cél, a kinn megszerzett tudást, próbálom a szárazföldön visszaadni az arra nyitott embereknek, ami szintén komoly motivációt jelent.

Azt olvastam több ember volt fenn az űrben, mint ahányan átevezték az óceánt?

Igen, ezt szokták mondani…

Kinek épült eredetileg a kenu?

Évekkel ezelőtt, Török István 1996-os útjára tervezte és építette a hajót Fa Nándi.

Vele mi történt?

Az út elején, 50-60 km-re a partoktól visszafordult, mint nyilatkozta a GPS meghibásodása miatt és azóta sem indult újra útnak.

Török elég sokat kritizálta az útját, egyszer azt is nyilatkozta, hogy a létező legrosszabb a Kanári-szigetekről indulni?

Török egy síkvízi kenus és nem képzett nyílt vízi hajós, nincs ez irányú képzettsége és sosem járt a nyílt óceánon. Az óceánátevezők 90 %-ban a Kanári szigetcsoportról indulnak, hiszen ez a legoptimálisabb az Atlanti-óceán átkeléshez.

Volt e a kenun biztosítás?

Nem, mivel a legnagyobb biztosítócégek is visszautasították a biztosítás megkötését rám és a hajóra egyaránt. Mivel a hajóban nem volt motor és az átkelést nem kísérte egy másik hajó. A kenut Nándi felé személyesen biztosítottam a cégem nevében, ha velem valami történne.

A kapcsolat megszakadása után kereste e valaki?

Nem senki, ám pontos koordináták nélkül egy ekkora hajót ezer kilométerre a legközelebbi parttól esélytelen megtalálni.

Szeremley Huba hogyan került a képbe?

Huba az én elindulásom után kb. egy hónappal barátai és családja körében vitorlázott át az Atlanti-óceánon, tőlem teljesen függetlenül, amit a média úgy értelmezett mintha miattam indult volna el, hogy megmentsen. Ebben az évszakban szoktak a túravitorlázók átkelni, ez mintegy 200 vitorlást jelent, akik általában novembertől februárig igyekeznek át a Karibra, vagy Brazíliába. Mivel az óceánról beszélünk ezek a hajók akár több száz kilométer távolságra is lehetnek egymástól, így a találkozásra igen kicsi az esély.

Mégis hogyan lehet ennyit evezni?

A napi átlag 86 km-er megtétele egy igen erős, ám cseppet sem lehetetlen dolog, aki evezett már nyílt vízen (minimum 200 km-re a partoktól), annak ez teljesen érthető, külföldi óceán átevezős körökben ez egy teljesen normális eredmény. Itthon ez kicsit másként van, de egy tengerpart nélküli ország esetében szerintem ez a hozzáállás teljesen normális. – Egyetlen hullám 40 métert is arrébb rakhatja a kenut, ha az ember megfelelően veszi a hullámot. A GPS-ben benne maradt legnagyobb mért sebesség 14,6 csomó volt, igaz csak két másodpercre, mikor egy nagyobb törőhullám megemelte a hajót, utána egyből visszalassul a hajó a 2-3 csomó közötti átlagos utazó sebességre. Ez nem síkvíz. Viharos körülmények között a kenu magától sodródott napi 40-50, sőt egyszer 70 kilométert is.
Mint ahogy a Budapest-Baja evezésen az indulók 160 km-ert eveznek egy nap alatt, hiszen segít nekik dél felé haladni a Duna erős sodrása, hasonlóan segíti az utat az Észak-Egyenlítői-Atlanti áramlás is. Ennek segítő ereje nélkül az átkelés ideje sokkal nagyobb lenne. Csak a példa kedvéért a Kanári szigetek után egy nappal már esélytelen evezve visszatérni a szigetekhez az áramlat miatt. (Épp ezért fordul a legtöbb evezős vissza pár tíz km-ről, hiszen utána ez már nem lehetséges.) Maga az útvonal úgy van kiszerkesztve, hogy maximálisan lekövesse a Karib térség felé tartó áramlatot. Így a navigációnak szerintem sokkal nagyobb a szerepe, mint az evezési húzóerőnek.
Csak egy elgondolkodtató eredmény, – jelenleg egy rövidebb távon és evezős hajóval 35 nap a világrekord a szóló kategóriában, ez napi 132 km átlag haladást követel meg.
Csak esetemben a média nem ehhez hasonlította a haladásomat, vagy a velem közel egy időben 40 napot evező Charliéval, hanem az utóbbi időszak két szinte leglassabb evezősével, akik letérve az ideális áramlatról a kitűzött túlpartot sem tudták elérni. Szakmailag a 60 napos menetem és a 86 km-es átlagom egy igen erős, de koránt sem egy eget rengető eredmény. Ha nincs a borulás és a számos technikai probléma, akkor a Fa Nándi által tervezett és épített kenuval az 56 napos átkelést is reálisan elérhetőnek tartom.

A volt feleség miért nem tűnt idegesnek az a 44 nap alatt, amíg nem lehetett önről tudni, hogy egyáltalán él e?

Talán ezt tőle kellene megkérdezni… Az biztos én másként viselkedtem volna, de az vesse rá az első követ aki volt már hasonló helyzetben. Tények terén pedig Viktória, velem már 23 éves korában átevezte az Atlanti-óceánt, első magyar párosként, ráadásul egy kettőnk által közösen tervezett és épített evezős hajóval. Vitorláson pedig megjárta velem a viharos dél Atlanti-óceánt és egy meglehetősen szakképzett és kivételes emberről van szó. Ha valaki onnan közelíti meg a dolgot, hogy bizony ő máshogy viselkedett volna a helyében, az azért van, mert nem vagyunk egyformák. Emellett neki sem volt, könnyű, de nagyon örülök, hogy nem a tv-ben sírta ki magát, mint ahogy azt a média és az emberek egy része elvárta volna.

Hallani lehetett egy gyanús rozsdalefolyásról a kabintetőn, amiből arra lehet következtetni, hogy a hajó gyakran balra dőlhetett?

Igen mivel az út nagyrészt nyugat felé halad, ahol az Északkeleti passzát fúj, ami hátulról vagy a hajó hátsó jobb oldala felől, kelet-északkelet vagy északkeletről érkezik. Tehát a hajót a hullámok inkább balra döntögetik, mint jobbra.

A bulvárban lehetett olvasni egy árbocra szerelt vitorla eshetőségéről is?

Az egy méteres műszertartó rúdról beszélünk? Ami azt sem bírta ki, mikor felegyenesedtem és belekapaszkodtam? Mert az erre szerelhető vászonnál, nagyobb felületet adott az én test felületem, ami egy méterrel volt előtte a műszertartó árbocnak. Ráadásul az uralkodó szél a hátam mögül vagy háromnegyed irányból fújt. Tehát akaratlanul is kitakartam volna az uralkodó szél útjából, a hozzá nem értő bulvár újságírók koncepciójaként kitalált vitorlát. Ha az ember ilyesmit csinálna, akkor nagyobb, erősebb rudazatot alkalmazna és biztos nem a szél alatti részre rögzítené, hanem központosan vagy inkább jobbra, ahonnan belekap a szél és mivel 1,2 méter széles hajóról beszélünk, nem egy 30 kg-os, hanem jóval komolyabb tőkesúllyal kellett volna szerelni a hajót. A teljes képhez hozzátartozik, hogy akik ezt az elméletet felvetették és publikálták, a kikötésem után azt hangoztatták, hogy 60 nap alatt még vitorlással sem lehet átkelni az óceánon… Innentől meglehetősen viccesnek látom a helyzetet. Főleg, hogy én előtte már kétszer átvitorláztam az óceánon, töredéke idő alatt.

Azt olvastam nem volt nálad GPS?

3 különböző GPS volt nálam.

Akkor elromlottak?

Mind a három készülékem túlélte az utat, hiszen ezek nagyon jó minőségű vízálló készülékek. A 76-os például mind a 4 óceánátkelésem alatt velem volt.

Akkor gondolom legalább egyben benne van az út track-je, ami megmutatja merre is járt?

Igen kettőben benne van, csak ez az, ami sosem érdekelt egyetlen újságot sem. A teljes útvonal elérhető egy erre specializálódott cég hitelesítésével, ahol méterről-méterre és percről-percre lekövethető az út, a hajó pillanatnyi sebességével együtt.

Arról elég sokat lehetett olvasni, hogy a Guinness nem hitelesíti az utat, a rekord akkor most megvan vagy sem?

Igen megvan, az első héten ez tőlem függetlenül megtörtént, sőt a Guinness World Records 2013 könyvbe is beletették, ami igen nagy nemzetközi elismerés. De szintén a mai napig csak arról születtek cikkek, hátha nem kapom meg az elismerést és akkor biztosan kamu volt az egész. Hát megkaptam, ám erről már senki sem írt. Az egésznek annyi haszna volt, hogy a további negatív koncepciók megszűntek. Sajnos az újságírók eszébe sem jutott, hogy ugyanolyan buzgalommal tisztázzák ki a rólam gyártott negatív híreket, mint amekkora szorgalommal besarazták azt.

Miért nem konténerben lett hazaszállítva a hajó?

A kikötésem után öt nappal a szigetre érkező Huba felajánlotta a vontatást, ami a költséges konténeres szállítás helyett nem került semmibe. Kezdetben elzárkóztam az ötlet elől is, ám megismerve, hogy az utazásom alatt az expedíció milyen anyagi helyzetbe is került, pár sör után hoztam egy rossz döntést és belementem a vontatásba. És persze mint szokott lenni, ha az ember kockáztat, akkor ott baj is történik. Nagyot hibáztam, hogy a vontatásra és egy másik emberre bíztam mindazt, ami odakinn az életemet is megmentette. Ma már másként döntenék.

Egy időben elterjedt a hír, miszerint film készül az útról. Ez igaz?

Igen én is olvastam, és ez időtáj pár ember meg is keresett konkrétumokkal, a megkeresések között voltak producerek, de még színész is. Ám ezek a megkeresések nagyrészt arról szóltak, hogy adjam el a „sztori” jogait valakinek, aki majd megpróbál vele pénzt gyűjteni a távoli jövőben egy filmhez. Ettől szerintem minden normális ember elzárkózik.

Egyesek nem értik, hogy amíg aludt, miért nem sodródót össze-vissza a hajó?

Mert ha követjük a Kanári áramlást majd az Észak-Egyenlítői áramlást, akkor a nem meghajtott hajó is a Karib felé sodródik. Tehát nem sodródhat, csak úgy össze-vissza. Az útvonal pont ezért van így megszerkesztve. Ez egy ekkora, motor nélküli hajónál, annyira erősen érezteti hatását, hogy sem visszafelé haladni nem lehet, sem egy helyben megállni.

Azt mondtad irányítottad is sodródás közben?

Sodródó, a víz mozgásával megegyező sebességű hajó természetesen irányíthatatlan, ám az útvonalon uralkodó keleti, északkeleti szél már sodródás közben is nagyobb sebességet biztosít a hajónak, mint maga az Észak-Egyenlítői áramlás vonulása. Emellett a térségre jellemző időben már jócskán előforduló megtörő hullámok további sebességet biztosítanak és gyakran elég tisztességesen „lökdösnek” nyugat felé egy ekkora hajót. Ezeket figyelembe véve már cseppet sem mindegy hogyan is állítja be az evezős a hajót, amíg alszik két órát. A legnagyobb „sodródó” sebességre akkor lehet szert tenni, ha pontosan eltalálja az ember, hogy a szél alatti oldalra mennyire fordítsa ki a kormánylapátot, hogy a hajó folyamatosan rákormányozzon, ám át ne forduljon, mert akkor már negatív irányba fog haladni. Emellett fontos, hogy a lehetőségekhez képest melyik oldalon próbál aludni az illető. 4-es idő alatt szél alá célszerű helyezkedni, hogy a megdőlő hajón a szél és a hullámok nagyobb felületen találkozzanak az oldalfelületével. Ha viszont erősebb az idő akkor a borulásveszély miatt csak a szél felőli oldalon szabad lenni. Amennyiben tovább erősödik, akkor a viharhorgonnyal lehet beállítani a hajó, hogy szemből vagy legalább negyedről érkezzenek a hullámhegyek. Stb…
Persze erre többen mondták, hogy így akkor ez már nem is kenuzás… Erre csak azt tudom mondani, hogy mivel nem egy légüres térben haladtam, természetesen ezek mind segítették a haladást. Mint már mondtam, itt a navigáció a leginkább mérvadó. De ha komolyan belegondolunk, mit tehettem volna, minden pihenő időben lehorgonyzok az 5 kilométer mély óceánon…? Illetve pont ezért óceáni evezésről/kenuzásról beszélünk, ahol bizony sokszorosan jobban lehet profitálni a navigációs tudásból és az időjáráshoz való alkalmazkodásból, mint a klasszikus síkvízi evezésnél.

Egy ilyen tett mögé egy rettenthetetlen tengerészt gondol elsőre az ember, aki megy és legyőzi az óceánt…?

Az óceán senkit nem tesz rettenthetetlenné. Az óceánt pedig nem lehet legyőzni. Az óceánra ki lehet menni vendégségbe és ha megfelelő a hajónk és a tudásunk, akkor azon át is lehet kelni, ám legyőzni soha. Az óceán pont, hogy megtanít minket kik is vagyunk valójában és mekkora teret foglalunk el a létből. Egyedül ilyen sokáig kinn lenni a természetben, cseppet sem egy ego építő tréning. Az ember bepillantást nyer a természet végtelen és fantasztikus erejébe és tisztaságába.
Ha mégis kategorizálni akarjuk ki az aki leginkább alkalmas egy ilyen útra, akkor azt kell mondanom, hogy maximálisan ismernie kell saját magát és a végsőkig eltökéltnek kell lennie, jól kell rögtönöznie, maximálisan vállalnia kell a felelősséget a tetteiért, hiszen ott rajtunk kívül nincs senki aki miatt megadhatnánk magunknak azt a luxust, hogy bármiért is ne magunkban keressük a hibát, hanem áttestálhassuk a felelősséget valaki, vagy valami másra. Fizikailag pedig a szívós és jó regenerálódó képesség az, ami javítja az esélyeinket.

Mit szól a két sráchoz, akik karácsonykor a médiában egy meglehetősen lehúzós cikkben hangoztatták, hogy jobbak lesznek önnél?

Szerencsére nem ez jellemezte a karácsonyomat, a szomorú csak annyi a dologban, hogy például az angoloknál vagy a franciáknál ahol minden évben több óceánátevezés is zajlik párhuzamosan, még sosem hallottam ilyen gusztustalan megnyilvánulást ahol egy leendő próbálkozó, a másik –esetünkben többszörös átkelő – hátán próbálna hírbe kerülni. Kétségkívül ez ma egyszerűbb, mint teljesítményt letenni az asztalra. A különbséget pedig a két fiatal srác csak évek múlva, egy kicsit nagyobb élettapasztalattal fogja érzékelni.

Amúgy ismeri őket?

Ismerem mindkettőjüket, sőt Norbit még jó barátomnak gondoltam tavaly. A vicc az egészben, hogy hosszú ideig, amiben csak tudtam segítettem őket. Persze beszéltem velük a cikkek után is, hogy ha hozzám próbálják kötni a nevüket, még ha negatív irányból is azzal nemcsak nekem, hanem maguknak is ártanak. Elítélni valamit amihez jelenleg nem értenek, nem csak nagyképűség de a sport szellemével is ellentétes. Arról nem is beszélve, hogy amit én mindig is magamnak csináltam, arra nekik „szakembereik” vannak, akik meg engem hívogatnak a kérdéseikkel. A dietetikusuk, hogy mit egyenek odakinn az óceánon, a hajótervezőjük meg hogy hova tegyék a hajón a tőkesúlyt. Miközben egyikőjüknek semmiféle tengerészeti és navigációs képzettsége nincs.
Mindezek ellenére én így is szurkolok nekik, hogy túléljék, mert ha van közeg ami a gőgöt és a nagyképűséget nem tolerálja, akkor az pont az óceán.
Ha meg a cikkbeli összehasonlítgatás a céljuk, akkor a páros kajakozás meg inkább az első 2007–es páros óceánátevezéssel vonható párhuzamba, ahol saját tervezésű és építésű hajóval 51 nap alatt átkeltem Vikivel az óceánon. A díjnyertes hajó ma is vízen van, a kétfős csapat egyik tagja pedig egy 23 éves lány volt. Hát ha valaki ezzel akar versenyezni, akkor hajrá… A 2012-es egyedüli kenus úttal, meg én sem akarok versenybe szállni. Engem még úgy neveltek, hogy először az ember bizonyítson és csak utána beszéljen róla és soha ne minősítsen negatívan senkit, főleg ha az illető mögött már vannak eredmények, illetve még segített is nekik.
A cikket író újságíró meg még biztosan nem hallott arról az alapigazságról, hogy „ha valaki le akar húzni, az csak annyit jelent, hogy felette vagy.”

Kétkedő újságírók és bloggerek meggyőzése?

Na igen, a kétkedők.
Ha nem értenék az óceánátevezéshez és az olcsó szennylapok képeznék az informálódásom alapját, akkor ennyi eltérő dilettáns és erősen megvezetett cikk után én is kételyt éreznék az üggyel kapcsolatban, ám az biztos, hogy a szedett-vedett információimat és a hozzá nem értésemet még akkor sem hangoztatnám.
Konkrétan a kérdésedre válaszolva, szerintem az ilyen embereket nem lehet és talán nem is kell megváltoztatni, ők felvállalják azt a szerepet, hogy nemcsak fizikailag képtelenek valamire, de még a gondolkodásukba sem fér bele, hogy a világba megtörténhet valami, amit ők nem értenek.
A kétkedő csak azt hirdeti, hogy ő bizony képtelen lenne ilyesmire, ami társul a józan ész totális hiányával és így ezt még hangoztatja is. Az ilyen egyéneknek olyan szinten egoista a világlátásuk, hogy meg vannak róla győződve, hogyha ők nem képesek valamire, arra senki más sem. Ez nálam pedig a menthetetlen kategória. Az egészben csak az a megnyugtató, hogy ez az embereknek egy nagyon szűk és speciális csoportja.

Sokan azt kritizálták, hogy nem kaptak válaszokat a felmerülő kérdésekre.

Nem akarom sokat a bulvárt szidni, mert vannak ott is remek emberek, de sajnos azt kell mondanom ha valaki csak a bulvárt olvasta, az tényleg nem talált válaszokat. Aki konkrét kérdést tett fel, az mindig megkapta az arra kielégítő választ, ám a koncepciókkal és elméletekkel se időm se kedvem nincs foglalkozni. Van egy ide illő mondása Woody Allennek, “Ne vitatkozz a hülyékkel, mert lehúznak a saját szintjükre és legyőznek a rutinjukkal
Ajánlom a kétkedő, ám utána olvasni vágyó illetők figyelmébe az ORS oldalát, ahol több tucat a gépük mellől hihetetlen történetbe tudnak bepillantani. (pl, mint fentebb volt róla szó: van 40 és 35 napos szóló rekord, de van felborulással megvalósított 3 világrekordot evezett 23 éves lány is, aki mellesleg a tanítványom) Ezek mindig csak addig hihetetlenek és lehetetlenek amíg az ember nem csinálja vagy semmilyen nagy célért nem küzdött meg még, ahol megláthatta volna, hogy a céljaikért minőségileg tevő emberek bizony elérik a céljaikat. Meglehet kívülről egyeseknek ezek hihetetlen dolgok.

A szakmai vagy evezős felkészítés mellett mi a legfontosabb, amit megpróbál átadni annak aki a nyílt víz felé indul?

Először megpróbáltam lebeszélni az illetőt, és ha ez nem ment, mert az illető minden porcikája ezt akarta, akkor került csak sor felkészítésre. Onnantól pedig mindig arra törekedtem, hogy ha nehéz helyzet adódik, akkor is megfontoltan higgadtan és gyorsan tudja megoldani a felmerülő problémát. Ugyanis a félelem és a pánik a legnagyobb veszélyforrás odakinn.

Miért tervezed majd ismét átevezni az óceánt?

Mert a történtek ellenére is úgy volt fantasztikus az egész, ahogy volt. Az óceán egy fantasztikus közeg, főleg ha az ember egy ilyen pici hajóval ennyire közel kerül a természethez. Emellett számos olyan helyzeten mentem át odakinn, amit itt a szárazföldön a legnagyobb igyekezetem ellenére is képtelenség feldolgozni, magyarul vissza kell mennem egyedül oda, ahonnan majdnem nem jöttem vissza. Ez nem bizonyítás, egyszerűen szükségszerű, ha nem akarom azokat az élményeket hátralevő életemben magammal tovább cipelni ilyen formában.

Ez majd egy nemzetközi óceánátevező verseny lesz. Gondolom egy ilyen kihívásban az első szempont a táv teljesítése, mégis emellett milyen eredménnyel lesz megelégedve?

Igen mivel ez egy verseny lesz, természetesen túl azon, hogy átevezzek, a fókuszban a győzelmet kell tartani. Az organizált eseménynek természetesen számomra ott van a legnagyobb előnye, hogy a versenyrendezőség számos feladatot levesz a vállamról, így sokkal jobban oda tudom tenni majd magam, a teljes út alatt. A mezőnyben pedig lesz több induló is, akit szintén nem csak saját határainak a legyőzése, hanem a versenytársak legyűrése is foglalkoztat.

Ilyen hosszú ideig egyedül, miközben a versenyzők akár több száz kilométernyire szétszóródnak egymástól, az emberek nem inkább önmagukkal versenyeznek, mint egymással?

Ennyi ideig egyedül, természetesen mindenki megismeri saját magát és határait, ha akarja, ha nem, ez az alap. Ha valaki végig fenn tudja tartani a koncentrációját és a versenyszellemét is meg tudja őrizni, akkor ő előbb át fog jutni az óceánon. Ez a fizikai kihívás mellett, egy igen erős pszichés megterhelést is jelent. Mint mondani szokás: inkább fejben dől majd el, mintsem a karizmok méretén.

Akkor mondhatjuk, hogy ezt önnek találták ki, úgy tudom több hosszú távú sportot is űz?

Igen, én többször kerékpároztam napi 250 km-ert, több maratont teljesítettem, március végén egy 195 km-es Balaton kerülő szupermaratont is futottam egyéniben, emellett 90 km-es teljesítménytúrákra járok, sokat hajózok, és van mögöttem mintegy 14500 km nyílt óceáni evezős tapasztalat. Mindezek ellenére a mezőnyben szintén komoly emberek lesznek… A tapasztalat remek alapot biztosít nekem, ám a versenytársakat akár csak az óceánt sosem szabad lebecsülni.

Milyen jelent neked a sport?

A sport része az életemnek, a szüleim már sporttagozatos általános iskolába írattak be. Szerintem a rendszeres sport az, ami önfegyelmet ad az embernek és megtanítja küzdeni. A sport egyik legcsodálatosabb hozadéka, hogy általa megláthatjuk, ha minőségi energiát fektetünk valamibe, az mindig megtérül.

Az óceán bölcsebbé teszi az embert?

Az óceán megadja a lehetőséget azzal, hogy nem éri az egyént semmilyen zavaró tényező. Nincs média, reklám, hírek, család, elvárás… ami elvonná a figyelmet magunkról és az igazi világról. Maga a civilizált világunkból való kiszakadás az, ami kitesz minket a dobozon kívülre és ha az egyén fejlődni akar, akkor bizony tud. A legértékesebb számomra, hogy számtalan szélsőséges helyzetben ismerhetem meg magamat és kivonulva a civilizációból egy más síkról nézhetem az életemet, a sorsomat és a világot. Számos addig fontos dolog veszíti ott el az értelmét, és sok új értelmet nyer, amiről már a mai világunk megpróbálta velünk elhitetni, hogy mennyire nem fontos vagy értéktelen. Az ember egy ilyen út után hű lesz magához és nyitott lesz a valóságos dolgokra.

Következő út?

Tervem van, de most a jelenlegi útra koncentrálok. Volt idő mikor biztos voltam, hogy soha többé nem megyek ki még a Balaton partjára sem, nem hogy a nyílt óceánra, ám sikerült alapszinten megoldanom magamban ezt és most alig várom, hogy kifuthassak a végtelen horizont felé ismét.

Hányan olvasták már a fejére, hogy micsoda felelőtlenség így kockáztatni az életet?

Én egyszerűen fogom fel a dolgot, túléltem és itt vagyok, pont. Akik engem körülvesznek és ismernek, sosem kérdeznek ilyesmit. Számukra és számomra az is eléggé kockázatos ha valakinek van egy álma, amihez nagy munkával megteremti a lehetőséget és mégsem teszi meg. Így leélni egy életet sokkal nagyobb felelőtlenség, mint az álmainkért úgymond kockáztatni… a világban valamennyi fejlődése és bármilyen egyéni határ átlépéséhez rendesen el kellett hagynia az egyénnek a személyes komfortzónáját, vagyis felületesen mondhatjuk rá, hogy kockáztatnia kellett. Én tudatosan használom azt az elvet, hogy jobb megpróbálni és elbukni, mint meg sem próbálni, hiszen ez esetben a kudarc garantált. Egy ponton tökéletesen hinnünk és bíznunk kell magunkban, különben az óvatosság és a konfliktuskerülés jegyében sosem lépünk akkorát, mint amekkora lehetőséget és fejlődést hordoz, ha az ember átlépi a saját határait.

Akkor legjobb lenne, ha mindenki átevezné az óceánt?

Nem, sőt ha valaki át akarná evezni valamelyik óceánt, akkor én lennék az első aki megpróbálná lebeszélni erről – és hidd el pár mondattal le is tudnám beszélni, ha csak az illetőnek nem a gyermekkori álmáról van szó és ez az amit a kis lábújának a legvége is akar. Ugyanakkor képletesen szólva mindenkinek megvan a saját óceánja, amin át kell kelnie és hogy az életünknek vagy  a sorsunknak nevezett hajónk mennyit sodródik, vagy céltudatosan irányítjuk arra amerre menni akarunk, az csak rajtunk múlik.

Akkor ön szerint jól csinálta?

Az induláskor rengeteg hibát követtem el, amit akkor nem gondoltam annak. Ami elromolhatott és amiből veszélyes szituáció születhetett az bizony el is romlott és később igen veszélyes is volt. Ma már másként tennék, de a lényeg hogy tanuljunk a hibáinkból és mindig fejlesszük magunkat. A veszélyes helyzeteket meg végül megoldottam és most itt vagyok. Szóval én azt mondanám, hogy a szervezésben hatalmasat hibáztam, ám odakinn a nyílt vízen sikerült úrrá lenni még ezeken a helyzeteken is. Az mindenesetre biztos, hogy legközelebb a szervezésben is alaposabb leszek. Hiszen a szárazföldön elkövetett hibákkal és hiányosságokkal az óceánon mindig szembesül az ember.

Ezeket a helyzeteket a hét évvel ezelőtti első úton nem tudta volna megoldani?

Ilyet felelőtlenség egyöntetűen kijelenteni, ez olyan mintha lenézném a fiatalkori önmagamat. Ugyanakkor több mint valószínű, hogy kellett hozzá az a rengeteg eddigi szituáció és nyílt vízi tapasztalat, hogy a kritikus helyzetben sem estem pánikba, hanem higgadtan a megoldásra tudtam fókuszálni.

A legutóbbi utja kapcsán olvastam két hónapnyi totális egyedüllétről, leázott körmökről, halálfélelemről. Megérte?

Persze, hiszen itt vagyok és egy olyan dologba láthattam bele, amibe a földön idáig csak pár ember. Meg persze nem a lábkörmök elvesztése a legjellemzőbb része az útnak, ám mint ahogy mondani szokták, ha esik az eső és kimész az utcára, jelentősen növeled az esélyét annak, hogy megázol.

És az expedíció utóélete, a lejárató – most már látom, hozzá nem értésből fakadó, – ám nagyon is valós lejárató hírek, a magánélete alakulása…?

Ez egy roppant nehéz időszak volt, de ha rövid időn belül minél több nehézség és megpróbáltatás ér valakit, annak annál nagyobb az esélye a fejlődésre. A magánéleti változást pedig már nem látom olyan tragikusan, ez akkor is megtörtént volna, ha nem az óceánon vagyok, csak szép lassan. A távolság csak erősen megmutatta, mennyire is más emberek vagyunk és megadta a lehetőséget a különválásra. Persze ha van ennek rossz időzítése, akkor ez pont a legrosszabb volt, az út után e nélkül is volt elég problémám, szerencsémre azért volt mellettem két ember, akikkel ha nem is megoldottam, de legalább kibeszélhettem magamból a problémákat. És erre csak ismét azt tudom mondani, hogy engem cseppet sem kímélt az úton és utána a sors, mindkettőben majdnem el is buktam, ám sikerült felállnom és ez a lényeg.

Jóban vagytok?

Természetesen, és Viki nevében is kijelenthetem, hogy a legjobb barátok vagyunk. Akiknek mintegy 13 évig azonos irányba ment a sorsuk és ez elég hosszú idő ahhoz, hogy maximálisan tiszteletben tartva egymás szabad akaratát, fejet hajtsuk egymás eredményei előtt és elengedjük egymás kezét.

A bulvár ezt nem így látja.

Igen, épp ezért hívják bulvárnak. Az a fiatal srác, aki pedig magát újságírónak vallva eleresztette a fantáziáját, nyilván a szappanopera sorozatokon szocializálódott, amik ritkán fedik a hétköznapokat és egyáltalán az életet.

Igen a rágalmazással meglehetősen ellentmond, ahogy Viki is nyilatkozott a témáról és a mai napig használja a felvett nevedet.

Hát igen, ez logikailag megfontolandó kapaszkodó volna a témában, de az illető firkász figyelmét ez már elkerülte.

Úgy tudom az útról írt könyvében a történtek utóélete is kapott helyet, ír még újságírókról is, nem fél, hogy emiatt páran megharagszanak majd?

Mindenki, mindig szembesül azzal amit elkövetett, az élet már csak ilyen. És cseppet sem tartok ettől, hiszen rólam annyi esztelenséget írtak már, hogy nem akarok senki véleményének és elvárásának megfelelni. A könyvben az előkészületektől kezdve, a kikötés utáni magyar médiavalóság is helyet kapott. Egyrészt így teljes a kép és több mint tanulságos, ugyanakkor eszemben sincs egy könyv formájában emléket állítani azoknak a firkászoknak, akik úgy gyártottak híreket rólam, hogy sose beszéltem velük. De ami tény az tény és ez egy meglehetősen őszinte könyv.

Akkor most beszéljünk a jóról, arról a több ezer emberről, akik szurkoltak és bíztak önben!

Mindenki tart valamit hihetetlennek, én ezt tudom nehezen felfogni… Kint a vízen a borulás után azt gondoltam, hogy a családom is lemondott rólam, hiszen egy viharban szakadt meg a kapcsolat. Erre rácáfolva majdhogynem egy ország szurkolt és bízott bennem! A negatív cikkek miatt többen próbálták sugallni, hogy inkább menjek ki az országból és őszintén bevallom rezgett is a léc, aztán amikor az embert megismeri a minimálbérért dolgozó idős pénztáros néni és őszintén örül, hogy tudunk pár mondatot váltani, majd megígérteti velem, – hogy legközelebb jobban vigyázzak magamra, – akkor egyszerre minden a helyére kerül. A mai napig sem tudtam az összes gratuláló e-mailre válaszolni. Most úgy érzem, hogy majd a nemzetközi óceánátevező versenyen megnyerésével lehetne csak visszaadni abból, amit az országtól kaptam… Mindenkinek nagyon köszönöm!!!

Így legyen!

Így lesz, és köszönöm az egyenes kérdéseket!